Identitások
Amíg a hivatalban az ügyintézőre várakoztunk, felfigyeltem a fiatal párra és a hozzájuk tartozó egy év körüli kissrácra, aki az asztalok alatt mászkált.
– De helyes kisfiú! – szaladt ki önkéntelenül a számon, de rögtön el is szégyelltem magam. – Vagy kislány. Bizonyára eldönti, ha nagykorú lesz, isten ments, hogy ráerőszakoljam.
Azt hittem, sikerült a hibámat javítani, de az apuka szigorúan pillantott rám.
– Vagy kutya – mondta határozottan. – Nézze, négy lábon szaladgál. – Morgott egyet, mire a gyerek visszamorgott. – Látja. Még sem beszélni, sem ugatni nem tud. Megadjuk az esélyt, hogy válasszon. – Csontot dobott a földre, de a csemete nem törődött vele. – Talán nyuszi… – töprengett az apa.
– Akkor tekintsük egyszerűen élőlénynek – segítettem az identitás definiálásában.
Az anyuka azonban szemrehányó tekintetével szinte felnyársalt.
– Ez túlzott beavatkozás lenne. Mert mi a helyzet, ha tárgynak tartja magát?
Ez azért már túlzás, gondoltam, bármilyen rugalmasan szemléljük is a kérdést.
– Hiszen mozog – vetettem ellene, de a nő erre is talált érvet:
– Lehet, hogy elemmel működik.
Megpróbálták felnyitni a csöppség fejét. Furcsán recsegett, a gyerek sírt.
– Nehéz eldönteni, mi is valójában. Szerencsére ez nem a mi feladatunk, majd ő megoldja. Mindenki legyen az, ami akar.
– Én, amikor a Winnetout olvastam, indián akartam lenni – szóltam elmerengve.
– És miért nem lett az? – sajnálkozott az anya. – Ha nem abban a régi, elnyomó korban születik, lehetett volna indián.
– De még most sem késő! – lelkesedett az apa. – Műttesse át magát, vegyen mokaszint, fesse be az arcát, fogja a csatabárdot, költözzön be a vigvamba, és hívják ezentúl Sebes Farkasnak!
– Már kinőttem belőle – hűtöttem le őket. – És nagyon örülök, hogy annak idején nem műttettem magam indiánná. Annál jobban csak azért adok hálát, hogy nem vagyok a maguk gyereke – néztem szánakozva a kisfiúra, akiből éppen kancsót hajtogattak, hátha így találja meg önmagát.