Isten ostora

A nagy hun király fellovagolt a dombtetőre, mellette a vezérek egy csapata. Nyugat felé fordultak, mögöttük hömpölygött a hatalmas folyam. Alant az egykori római település romjai.

Attila kivonta kardját, és egy lassú suhintással félkört írt le északtól délig.

– Valaha eddig tartott a római birodalom. Itt, az Isterig érő tartományt Pannóniának hívták. Ma ez már a hunok földje. A mi országunknak is itt van a vége, csakhogy annak a gyökerei napkeletre nyúlnak. Az a mi hátterünk, az a mi bázisunk. Onnan jöttünk, annak lelkét hozzuk; a keleti sztyeppék füvétől nőttek nagyra a lovaink, és Szkítia édes folyóinak vize táplált bennünket. – Kardjával előredöfött, beleszúrva a levegőbe. – Ott, a látóhatár szélén, amerre a Nap lenyugszik, ott kezdődik most Róma. A bűnös és erkölcstelen világ, a pusztulás és hanyatlás földje. – Vezéreire pillantott. – Mit kell tenni, ha a fák elkorhadtak, mert belsejük szétrothadt, kérgük alá bogarak másztak be, ágaikat alattomos, élősködő kúszónövények fojtják meg?

– Fel kell égetni az egész erdőt, hogy helyébe friss, életerős hajtásokból új, szebb növényzet szülessen.

– És kinek kell ezt megtennie?

– Csak egyvalaki méltó, akit erre az ég kiválasztott – felelték kórusban. – A hunok és Attila, az Isten ostora, aki lesújt a mérgezett világra, tövestül tépi ki a gazt, a tájat megtisztítja a boldogabb jövő számára.

– Jól válaszoltál. Ahol állunk, az két világ határa. Mögöttünk a felkelő Nap, előttünk a lenyugvó. Mi vagyunk az ébredés, mi vagyunk az élet. Velünk a szentség győz a gonoszság felett. A hit a hitetlenség felett.

– És ha elbukunk? – kérdezte Irnik, a legkisebb fia.

Attila szúrós szemmel pillantott oda, de a gyermek láttán megenyhült.

– Akkor a sötétség évszázadai jönnek – felelte halkan.

– És meddig fognak tartani?

A király a völgyben táborozókra mutatott; mellettük egy kőrakásba tűzve lengett a hunok lobogója.

– Addig – szólt –, amíg fekete madaras zászlónkat újból magasba nem emeli valaki.