Mint arra a lassan már három évtizede zajló globális dzsihád egyik legelszántabb ellenfele, Guillaume Faye figyelmeztetett: ha a posztkeresztény Nyugat vallásháborúba bocsátkozik, abból csak vesztesként kerülhet ki. Mindenekelőtt azért, mert az iszlám – e leginkább archaizáló vallás – mozgósító ereje sokkal nagyobb, hívei készek az életüket is feláldozni hitükért, ellentétben a materializmus, individualizmus és racionalizmus által mostanra végletesen megfertőzött keresztényekkel. Köztük is vannak persze kivételek. Kérdés, hogy ők erősítik vagy inkább gyöngítik a szabályt. Mondhatni, létkérdés.

Az iszlámellenes keresztény kiállásnak is megvan az első öngyilkos mártírja, aki ugyan nem a harcmezőn esett el, fegyverrel a kezében, és egyetlen ellenségét sem vitte magával a túlvilágra, mint a sahidok szokták, önfeláldozása mégis szimbolikus értékű, legalábbis azok számára, akiknek szánta, és akiket így akart felrázni enervált tespedtségükből. November elsején Roland Weissenberg nyugalmazott evangélikus lelkész felgyújtotta magát az egykor Luther Márton lakhelyéül is szolgáló erfurti Ágoston-rendi kolostor mellett. Búcsúlevele szerint ily módon akarta az iszlám terjeszkedésével szembesíteni egyházát (amely mára teljesen elfeledni látszik az eredeti lutheri tanítást, miszerint „az Antikrisztus megtestesülése egyaránt a pápa és a török, mivel az ember is testből és lélekből áll”). Vajon mi vihette rá ezt a 73 éves embert nem mindennapi lelkierőt követelő tettére? Csupán a közelmúlt történései alapján is lehetett épp elég oka. A vezető olasz napilap, a Corriere della Sera gyakran foglalkozik a világszerte üldözött keresztények helyzetével, legutóbb (2006. október 17.) annak kapcsán, hogy Indonéziában mozlim szélsőségesek meggyilkoltak egy protestáns lelkészt. Vázlatos összeállításából megtudjuk, hogy például Mauritániában, ebben a két és fél millió lakosú nyugat-afrikai országban, ahol kevesebb mint egyszázaléknyi a keresztények aránya, csupán a muzulmánok számítanak állampolgárnak, a kereszténység kizárólag az országban tartózkodó külföldieknek engedélyezett, de a szent szövegek birtoklását és a nyilvános vallási megnyilvánulásokat számukra is tiltják; a 88 milliós Nigéria lakosságának egyharmada ugyan keresztény és a hittérítés is megengedett, de gyakran muzulmán szélsőségesek támadásainak vannak kitéve, akik felgyújtják templomaikat és megölik papjaikat; Szudán 25 milliós népességének mintegy kilenc százaléka keresztény, és noha elvileg vallásszabadság van, a gyakorlatban a muzulmánokon kívül erős megkülönböztetés sújtja a más hitűeket, az iszlám elhagyását halállal büntetik, a déli keresztény menekültek vallásgyakorlását pedig akadályozzák (szeptember elején Khartumban fegyveresek elrabolták és lefejezték Mohamed Tahát, az al-Wifak című napilap igazgatóját, aki néhány cikkében Mohamed próféta származását firtatta, amivel kivívta maga ellen a helyi ortodox imámok haragját); a 17 millió lakost számláló Szaúd-Arábiában félmillió keresztény él, ők is mind külföldiek, az alkotmányt a Korán helyettesíti, az iszlámon kívül más vallás gyakorlása magánkörben sem engedélyezett, ahogy a templomépítés sem, az államberendezkedés tipikus teokrácia, amelyben egyedüli törvény a saria, politikai pártok nem létezhetnek, de kávéházak, mozik és színházak sem, a nők csak lefátyolozva és kísérővel hagyhatják el otthonukat, a mindenható vallási rendőrség pedig akár a hotelszobákba is behatolhat, hogy tiltott vallási jelképek (pl. kereszt) és alkohol után kutasson; Pakisztánban, ahol a 132 milliós népesség alig két százalékát képviselik a keresztények, az istenkáromlást büntető törvényt a vallási kisebbségek fenyítésére használják, amelyeket gyakran érnek súlyos támadások a többségi mozlimok részéről. A százmilliós mozlim kisebbséggel rendelkező Indiában ugyancsak egy szélsőséges iszlám szervezet, a Laskar-e-Kahar (Ellenállhatatlanok Hadserege) követte el július 11-én a több mint kétszáz halottat követelő mumbai vonatrobbantásokat. Ami pedig a lapösszeállításhoz tragikus aktualitást szolgáltató Indonéziát illeti, a világ legnépesebb, 220 milliós muzulmán országában gyakran robbannak ki véres felekezeti összecsapások a többségi mozlimok és a nyolcszázalékos keresztény kisebbség között. Az ország egyetlen olyan részében, ahol már most is a saria van érvényben, a függetlenségéért küzdő Aceh tartományban a rendőrség szigorúan ellenőrzi az iszlám előírások betartását. Letartóztatják az együtt járó, de kapcsolatukat nem törvényesítő párokat és az alkoholfogyasztókat, a „bűnösöket” mecsetekbe viszik és a jelenlévők előtt megvesszőzik, a látványosságot pedig a televízió is bemutatja. Mozlim fundamentalisták mostanában már a legnépszerűbb indonéz popsztárt, Inul Daratistát is a célkeresztjükre tűzték, mert szexis csípőmozgatással kísért előadásmódja úgymond sérti vallásos érzékenységüket. Susilo Bambang Yudhoyono elnök kétkulacsos politikája nemhogy akadályozná, hanem inkább elősegíti a saria terjedését, amelynek nevében egyes körzetekben begyűjtik az utcákról a férfi kísérő nélkül sétáló nőket. Irianto Kongkolit, a celebeszi protestáns egyház főtitkárát felesége szeme láttára lőtték tarkón október 16-án Paluban, a sziget székhelyén, mert szót emelt azért a három katolikusért, akiket szeptember 22-én végeztek ki, miután őket tették felelőssé a 2000. évi felekezetközi erőszakhullám kirobbantásáért, amelyben több tucat mozlim is meghalt. Az olasz lap ugyanakkor emlékeztet rá, hogy Celebesz szigetén (ahol Indonézia keresztény lakossága összpontosul) 2001-2002-ben véres polgárháború dúlt, amely ezer ember halálát okozta, miközben a szomszédos Molukku-szigetcsoporton a Laskar Dzsihád fundamentalista milíciái által kezdeményezett harcokban tízezren vesztették életüket, négyezer keresztényt pedig erőszakkal térítettek az iszlám hitre. Világszerte megdöbbenést váltott ki annak a három keresztény iskoláslánynak az esete is, akiket egy évvel ezelőtt Celebeszen mozlim szélsőségesek meggyilkoltak és lefejeztek. „Ma az országban terrorlégkör uralkodik, amelynek az idáig lényegében világi társadalom iszlamizálására törekvő szervezetek szerint arra kellene késztetnie a központi kormányt, hogy alaptörvényként fogadja el a sariát”, írja beszámolójában Paolo Salom, aki a vallásszabadság ellenőrzésére létrehozott Segítség a Szenvedő Egyháznak (Aiuto alla Chiesa che Soffre) nevű vatikáni intézmény éves jelentésére hivatkozva azt is megállapítja, hogy a világ számos pontján kockázatot jelent kereszténynek lenni, „különösképpen a muzulmán univerzumban”. Elég ha csak Leonella nővér (Rosa Sgorbati) esetét említjük, aki a szomáliai Mogadishu gyermekkórházának ápolónőit oktatta éveken keresztül, mígnem az ország nagy részét uraló iszlám törvényszékek aktivistái a nyílt utcán meggyilkolták, rajta torolva meg XVI. Benedek pápa regensburgi beszédét vagy Amer Iszkenderét, az iraki Moszulban szolgáló ortodox papét, akit muzulmán fanatikusok elraboltak, és akinek lefejezett holttestét október 11-én találták meg. Az iraki keresztényeket fenyegető veszélyekről a lehető legautentikusabb forrásból származó információk alapján alkothatunk magunknak némi fogalmat, nevezetesen abból az interjúból, amelyet Bagdad katolikus érseke, Jean-Benjamin Szleiman adott David Brisais-nek (Le Choc du Mois, 2006. október). Eszerint az iraki keresztények az amerikai agresszió óta menekülésre kényszerültek hazájukból, számuk a korábbi egymillióról mostanra a felére csökkent. „Szaddám Huszein rendszere, akár tetszik, akár nem, bizonyos biztonságot hozott, sőt ez volt a Közel-Kelet egyetlen »világi« rendszere”, ahol „a keresztények békében éltek és legalább minimális biztonságot élveztek”, mondja a főpap, aki szerint egyébként a „jelenlegi anarchia… az amerikai jelenlét eredménye”. „A keresztények azért vándorolnak ki, mert már nem érzik magukat otthon, az országuk már nem az övék, és így nyilvánvalóan nagyon nehéz számukra az élet. Ennek az érzésnek valójában az az oka, hogy félnek az alávetettségtől (dzimmitüd), és attól, hogy véglegesen elveszítik a szabadságukat. Ez az alávetettség alsóbbrendűségi érzést vált ki (a mozlimokkal szemben), valamint a megaláztatás és az elszemélytelenedés elfogadását. A mindennapok során ez egyfajta bizonytalanságérzésben nyilvánul meg, amely félelem a munkába járástól, sőt az otthoni élettől is, mert az emberre a saját házában is bármikor rátörhetnek.” (Interjújában az érsek az amerikai haderőt Irakba kísérő evangelista hittérítők tevékenységéről is szót ejt, érkezésüket egyenesen „szürrealistának” minősítve: „A helyi keresztényekre gyakorolt hatásuk nagyon káros volt, és továbbra is az, mert térítői buzgóságukban megosztják a keresztényeket, amikor már így is túlságosan megosztottak vagyunk. Inkább segíteni kellett volna a helybéli egyházat, nem pedig a helyébe lépni.”) Érzékletesen tükrözi a vallások közötti erőviszonyok eltolódását, hogy az iszlám európai térhódításával párhuzamosan folytatódik az egyre inkább üldözötté váló közel-keleti keresztények exodusa, amelyet az iszlám fanatizmus, az iraki és afganisztáni „keresztes háborúk” és az izraeli-palesztin konfliktus egyaránt gerjeszt. Az érintett országok Irakon kívül Törökország, Libanon, Egyiptom, Szíria, Jordánia és Irán. Egyiptom nyolcmilliós kopt kisebbsége marginalizált és diszkriminált helyzetben él, és amióta a Muzulmán Testvérek 88 képviselője a parlamentbe is bekerült, egyre többen emigrálnak közülük. Ez év április 14-én három alexandriai templomukat érte támadás, és helyzetük egyre törékenyebbé válik. Szíriában a társadalom iszlamizálását maga a rezsim bátorítja. Egyre több arab kormány veszi be alkotmányába a sariát. A keresztények joggal tartanak attól, hogy az iszlamisták hatalomra kerülése esetén csak erősödni fog a velük szembeni hátrányos megkülönböztetés. Mindezekben az országokban ha egy muzulmán férfi egy keresztény nőt vesz feleségül, a gyermekek kötelezően muzulmánok lesznek, ugyanakkor keresztény férfi gyakorlatilag nem vehet el muzulmán nőt. Különösen botrányos az EU-tagságra ácsingózó és elvileg világi államnak számító Törökország esete, ahol napról napra fokózódik a 80 ezres keresztény kisebbség elleni megfélemlítési kampány. Az év folyamán mozlim fanatikusok részéről támadás ért egy izmiri templomot és egy mersini kolostort, trabzoni templomában pedig meggyilkolták Andrea Santoro atyát. A vallási ügyek igazgatósága (Dinajet) diszkréten arra bátorítja a hitszónokokat, hogy a mecsetekben dörgedelmes szózatokban ítéljék el a „keresztes misszionáriusokat”, és az elvileg világi török sajtó is egyre ellenségesebb a keresztényekkel szemben. Mindennek már meg is van az eredménye: a legutóbbi közvélemény-kutatás szerint ma már a lakosság alig egyharmada támogatja az Európai Unióba való belépést (két éve még a 67,5 százalékuk, tavaly pedig az 57,4 százalékuk). Erdogan miniszterelnök „mérsékelt” iszlám pártjának a hatalomra kerülése óta a társadalom vallásos rétege szemmel láthatóan mindenhol teret nyert. Az utóbbi években a pénteki imán részt vevő hívők száma az ország 55 ezer mecsetjében 9 millióról 13 millióra nőtt, és a kemáli szigor időszakában vidékre száműzött agresszív vallási megnyilvánulások egyre inkább visszafurakodnak a nagyvárosokba. Ezek a jelenségek már a világiasság hagyományos letéteményesének számító hadsereg vezetőiben is aggodalmat keltenek. Legutóbb a fegyveres erők főparancsnoka, Jaszar Bujukanit tábornok is kénytelen volt riadót fújni, és „a szélsőséges iszlámot reakciós fenyegetésnek” minősítette. Úgy tűnik, a lakosság többségi véleményével teljes összhangban, hiszen Binnaz Toprak és Ali Cakiroglu felmérése szerint a törökök 67 százaléka fenyegetésnek tekinti „a vallás befolyását az államra és a politikai rendszerre nézve” (Corriere della Sera, 2006. október 28.). Azt azonban nyilvánvalóan senki sem garantálhatja, hogy a hadsereg képes lesz rezisztens maradni egy tartós „iszlám hullámmal” szemben, és nem fog megismétlődni az 1979-es iráni forgatókönyv. Bagdadi őrhelyéről Jean-Benjamin Szleiman világosan látja azt is, amivel a helybéli érintettek közül sokan még mindig nem akarnak szembesülni, hogy ti. „Európát manapság a bevándorlás és a terrorizmus kettős csapása sújtja”. Franciaország minden valószínűség szerint már elveszett az őslakosok számára, és ezzel a francia értelmiség legjava is tisztában van. A politikai osztály ugyanakkor folytatja felelőtlen struccpolitikáját a fősodratú média szervilis asszisztálása mellett. Jellemző az ottani állapotokra, hogy kisebbségi jogvédő szervezetek „fajgyűlölet szítása” címén perbe fogták az egyik legismertebb francia regényírót, Jean Raspail-t, az ország bevándorlók általi megszállását vizionáló nagy sikerű koncepció-regény, a Le camp des saints szerzőjét, mert a Le Figaróban közzétett, A köztársaság elárulta a hazát című cikkében azt írta, hogy 2050-től a törzsökös franciák kisebbségben lesznek saját hazájukban. Eközben a harmadik világból érkezett bevándorlók által megszállt régiókban javában zajlik az előbb-utóbb elkerülhetetlenné váló – Guillaume Faye által 2012 környékére prognosztizált – etnikai polgárháború erő- és főpróbája. Több mint ezer városnegyedet, külvárost és települést arab-néger, többnyire mozlim fiatalokból álló bandák tartanak rémuralmuk alatt. Velük szemben a rendőrség egyre tehetetlenebb, sőt az államhatalom gyakorlatilag kivonult ezekből a „jogmentesített zónákból” (zones de non-droit), amelyek ezáltal de facto területenkívüliséget vívtak ki maguknak. A tavaly októberi Párizs környéki vallási-etnikai lázongások idején az egyik reprezentatív rendőrszakszervezet vezetője drámai hangú levelélben fordult Sarkozy belügyminiszterhez, többek között megállapítva: „Jelenleg polgárháború folyik Clichy-ben. (…) Orvlövészek tüzelnek a rendőrségre. (…) Egyedül nem tudunk szembeszállni a helyzettel, munkatársaimat nem szerelték fel és nem képezték ki az utcai harcra. Csupán az ilyen típusú feladatra kiképzett és felszerelt hadsereg képes beavatkozni biztonságosan a helyzet stabilizálása végett.” Michel Thooris éjszakai kijárási tilalmat követelt a „számos francia gettóban zajló polgárháború” megfékezésére, arra is figyelmeztetve, hogy „holnap hétszáz tiltott város fog polgárháborúba lépni”. A korábbi évtizedek bennszülött vandáljait felváltó, de azoknál sokkal erőszakosabb, kegyetlenebb és veszélyesebb bevándorló „kasszőrök” – elnevezésükhöz híven – válogatás nélkül törnek-zúznak, autókat gyújtogatnak, közvagyont rongálnak, épületeket szállnak meg, rendőrökre és tűzoltókra támadnak, „rituális” rendszerességgel követnek el csoportos nemi erőszakot fehér nők sérelmére, és egyre nagyobb szerepet játszanak a szervezett bűnözésben is, főleg a kábítószer-kereskedelemben. Fokozódó aktivitásukat jelzi, hogy míg 1995-ben hétezernél kevesebb autót gyújtottak fel, addig tavaly már több mint száztízezret. Ez évi mérlegük: huszonegyezer felgyújtott gépkocsi, hatezer rongálás, ötvenezer különböző bűncselekmény és a rendőrség elleni erőszakcselekmények tucatjai.

(Folytatjuk)