Az író abban különbözik a politikustól vagy a színésztől, hogy elsősorban lelki magamutogatásban szenved. Testét, materiális valóját ritkán tárja a nép elé, ritkán szerepel magazinok címlapján, és csak egészen kivételes esetben teszi ezt meztelenül. Ellenben gondolatai, benső világa, sőt magánélete legapróbb rezdüléseit is megosztja az olvasókkal. Ilyenformán tehát mégis exhibicionista. (Saron ugyanez exhibi nélkül.) Így gátlástalanul írtam száz hétig, miről mit gondolok, mígnem januártól immár képi valómban is itt virítok a lap szélén. Eredetileg egy másik fotóval szerepeltem, amit a Porstban készíttettem (közel ezer forintért!), véletlenül épp egy volt diákommal. (Mentségemre szolgáljon, hogy nem a fényképészet rejtelmeire, hanem történelemre oktattam.) Ezen a képen úgy festettem, mint roma megélhetési bűnöző ítéletre várva a bíróság rosszul megvilágított tárgyalótermében. Hasonlóan vélekedhettek a lapnál is, mert egyik szerdán, amikor bevittem a flopimat a következő heti cikkel, szóltak, hogy most helyben lekapnak. (Általában inget viselek, de Murphy aktuális törvénye szerint éppen pólóban voltam.) Falhoz állítottak, és megtörtént az aktus. Ezt a fotót csak a lapban láttam viszont. A hajam ezen valamivel realisztikusabb, mint az első, jólfésült változaton. A benyomás is inkább egy némiképp értelmi fogyatékos, de azért kedves homoszexuális fiatalembert idéz, akinek szemei körül azért még tetten érhető némi (roma) beütés. De azért már megbékéltem vele, feleségem kifejezetten örült, mert ez alapján aligha fognak elszeretni tőle, nagyobbik fiam pedig hangosan röhögött, amikor először meglátta, mondván, ezen még sokkal csúnyább vagyok, mint a korábbin. Ennyit az exhibicionizmusról.

A további terveimre nézve pedig elmondhatom, hogy nagyjából ötéves korom óta volt egy álmom, ami tavaly októberben semmivé foszlott. Úgy terveztem, én leszek az első magyar irodalmi Nobel-díjas. Képzelhetik, mit éreztem, amikor a rádió bemondta a hírt, hogy megvan az illető, és az nem én vagyok. Egyetlen vigaszom, hogy Esterházy Péter és Konrád György vélhetően nálam is rosszabbul érezte magát.

Most tehát – leszámolva egy harmincéves ábránddal – abban a reményben kezdem a következő száz jobbszéles programot, hogy a második még lehetek.