Így aztán a Köztársaság téri pártház pincéjében egy szűk kis fülkében lefagyasztották Vörös elvtársat, és meg is feledkeztek róla. Eladták az épületet, megnyerték, majd elvesztették a választásokat, a tartósítás körül sertepertélők jó része azóta előzetes letartóztatásban vagy börtönben ült, amikor valakinek eszébe jutott az öreg. Egy nyári éjszakán visszalopakodtak a régi dicsőség színhelyére, és titokban életre keltették Vöröst, akin meg sem látszott az eltelt idő, talán.

– Szabadság! – köszönt illendően. – Melyik évet írjuk? Ki a miniszterelnök?

– 2010-ben vagyunk és Orbán Viktor a miniszterelnök.

– Csak nem! – hörgött a matuzsálem. – És bevezették már az eurót? Van négyes metró? Milyen az emberek anyagi helyzete? Érvényesültek a szociális szempontok az elmúlt években? Van-e korrupció, bántották-e a jogaikért tüntetőket, amíg aludtam?

És az elvtársak felsorolták, hogy se négyes metró, se euró, az emberek szegények, lelkibetegek, az elmúlt években egyéb se volt, mint korrupció és a jogaikért tüntetők szemének kilövése.

– Fel kellene akasztani azokat, akik az elmúlt nyolc évben ezt az országot irányították! – dörögte Vörös elvtárs. – Én nem ilyen világra akartam ébredni. Inkább hibernáljatok újra, és csak akkor keltsetek fel, ha az MSZP lesz hatalmon!

Így esett, hogy Vörös elvtárs aludt a világ végezetéig.