– Botorság! – legyintett a Lord Major. – Az ilyesmi erősíti az öntudatot, a nemzeti érzést, dicsőséget hoz az országnak és büszkeséget a honfiúnak. Az ilyesmi veszélyes. Ezért mondtuk le a világkiállítást és ezért fúrtuk az olimpiát. Nem értitek ti még a pártpolitikánk lényegét.

– Dehogynem! – tiltakozott a küldönc. – Épp itt a lényeg: most egy magyar város mindenképpen elnyeri a címet. Képzelje el lordságod, mi lenne, ha Debrecen kapná? Felfutó régió, nemzeti öntudat, „most megmutatjuk”-kivagyiság. Ellenben ha elhappolhatnánk a címet a többiek elől, mi tudnánk, hogyan kell elértékteleníteni, lepusztítani, tönkretenni, megalázni.

– Igen – töprengett a polgármester, miközben megpaskolta a lova nyakát. – Abban jók vagyunk. Rendezhetnénk transzvesztita-bulit, sátánista koncerteket, kábítószer-partit. A szabadtéri színházi előadásokat majd a Székhelyi Józsi megrendezi „A Himnusz és a hím nász” címmel. A Lánchidat becsomagolnánk kék papírba. Aztán becsomagolnánk az Erzsébet hidat meg a Petőfit. Az Árpádot átkereszteljük Göncz Árpád hídra. – Elragadta a lelkesedés. – Az egész várost piros-sárga-kékbe öltöztetjük, hadd lássa a nagyvilág a román nemzeti színekbe burkolózott Budapestet, így aztán végleg összekeverik Bukaresttel – kuncogott magában. – Megszerveznénk Európa első kátyú-fesztiválját; a legmélyebb gödörbe zuhanó autóst a járókelők megdobálhatják a kezük ügyébe eső kutyaürülékkel.

– Felújíthatnánk az alkalomra a kettes metrót – javasolta a küldönc.

– És megígérnénk a négyeset!

A polgármester elégedetten mosolygott:

– Mégis csak jó ötlet ez a kulturális főváros. Adjátok be a pályázatot!

Felpattant a lovára, és elnyargalt az Adria felé.