Meglehetősen széles választékból végül egy Juventus- és egy Real Madrid-szerelés mellett döntöttünk. (Megnyugtatva háborgó nemzeti testvéreimet közölhetem, hogy előzőleg ellátogattunk a Fradi ajándékboltba is, de ott valamirevaló Gera Zoltánért horribilis summát kellett volna pengetni, s annyit mégsem szántunk rá; még ha Grosics vagy Puskás lenne, de Gera Zoltán nekem legfeljebb a színművész, neki viszont nincsen számozott meze.) A Realos Figót eltesszük a névnapjára, a Juventusból pedig én Nedvedet választottam, amit az eladó kihozott a hátsó raktárból. A becsomagolt ajándékokat hazahoztuk, és feleségem elrejtette őket. Néhány nappal később olvastam az újságban, hogy – többek mellett – Nedved az aranylabda egyik esélyese. Huszonharmadikán felhozom a postaládából a Magyar Nemzetet, hát az utolsó oldalon ott virít: Nedvedé az aranylabda. Ez igen, ezt nevezem megérzésnek, dicsértem magamat, ennél menőbb ajándékot aligha hozhatnának az angyalok. Álmos éppen a Szent Imre-templomban próbált a másnapi betlehemes játékra, érte mentem, s hazafelé kezdtem „csepegtetni”: Tudod, ki kapta az aranylabdát? Felsorolt vagy húsz labdarúgót Ronaldótól Mendietáig, de nem találta el. Képzeld, Nedved! A hatás nem maradt el. Vágott egy grimaszt, és közölte: „Utálom a Nedvedet!” Hosszas taktikus rábeszélés eredményeként annyit elértem, hogy ellenszenve némiképp tompult. „Majd megszereted”, gondoltam magamban. Szenteste aztán bontogatja a sok-sok csomagot, ragyogó arccal mutatja az összehajtogatott zebracsíkos mezt. Szétnyitja, rápillant a feliratra, s megszólal: Trezeguet. Pár másodpercig nem kaptam levegőt; még csak másodikos, de azért a Nedvedet semmiképp sem olvasná Trezeguet-nek.

És valóban Trezeguet. Az angyalok ismét megleptek bennünket.