– Tudsz számolni, Péter? – kérdezték.

– Kétszázkilencig feltétlenül – válaszoltam büszkén.

– Addig most nem kell. Tudod, mi az a köztársasági elnök?

Kacagtam ezen, hiszen nekem kisujjamban van a jogállam és a közjogi méltóságok.

– A köztársasági elnök olyan, mint az Árpi bácsi – feleltem.

– Majdnem. Ezentúl Kati néni lesz. Ehhez kellesz te. Mert a 386-nak a fele 193. De a szadi nem akar szavazni, illetve a Mécs Imre igen, ő autonóm személyiség, és nem szabad bírálni, mert akkor lecsuknak. Az MDF-esek le vannak nekünk kötelezve, de mivel titkos a szavazás, csak akkor utaljuk a zsozsót, ha fix a hazai siker. Ha a Fidesz gyanút fog, kiugrik a nyúl a bokorból, nem mernek a mieink ikszelni, ugrott a bunda, bejön a vendéggyőzelem. Ezért van még rád is szükség. Tudtál követni?

Én csak néztem ki az ablakon a nyári Budapestre, és vertem a fejem a plafonba a kátyúknál. Ekkor a Gyula megragadta a zakómat: „A Szilire kell szavazni!” Ezt már értettem.

A szavazás aztán igen érdekesen alakult. Az SZDSZ mindig felvette a szavazólapokat, de sosem dobta be. Ügyes, gondoltam, mert így a harmadik fordulóra már hatvan cédulájuk lesz, azzal el is dönthetik a kérdést. Mindenki magyarázott, én húzogattam az ikszeket, ahová a többiek mutatták; eltelt az idő.

Sajnos, gyorsan vége lett. Mandur bejelentette, hogy Szili 182 szavazatot kapott, tapsoltunk, Gyurcsánynak is virult a feje, mint amikor engem megpuccsolt, de közben kiszámolta magában, hogy ez kevés lesz, és aztán lehervadt az arcáról a mosoly. Abban a pillanatban talán kicsit a helyemben érezte magát.

Na, aztán hazamentem koktélt inni, s várom, mikor történik legközelebb valami érdekes.