Második lehetőség: A história a tatárok, a törökök, a német és szovjet megszállás mellett talált számukra helyet. Mohács és Trianon, Károlyi és Szulejmán kínálkozott megfelelő párhuzamként. Szörnyű károkozásukat évtizedekig nem heverte ki sem az ország, sem a nemzet. (Vagy tán sosem heverte ki?) Nevüket csupa kisbetűvel jegyezték fel a krónikák. Átok és megvetés kísérte őket haló porukban is.

– Engem is? – kérdezte a hunyorgós, belepillantva a jegyzetekbe.

– Te se voltál jobb, mint a túlmozgásos, a nehézbeszédű vagy a pufajkás – mondta neki dühösen az utókor. (Ez ugyanis nem csak gazember volt, hanem hülye is.) – Egy tőről fakadtatok mindannyian, gyalázat az emléketekre is. Megöltétek a reményt; ti tettétek tönkre végképp Magyarországot.

Harmadik változat: Hasznos, eredményes, sikeres kormányzat volt az övék. (A gyümölcsnevű koccint, a szemüveges a „nem” mellett agitál.) A feladatot végrehajtották, a harcot megharcolták. Földet szereztek számunkra; vizet és legelőt. Gazdagságot, jólétet, rabszolgákat. Köszönet és hála nekik érte. (Ezt a bejegyzést azonban már nem magyar nyelven tette az utókor.)