Kihívás

Amióta Jules Verne megírta, de még inkább amióta Armstrong és Aldrin megtette az első lépéseket a Hold felszínén, egyre kézzelfoghatóbbá vált más planéták meghódítása. Régen csak a kutyák ugatták izgatottan az éji égbolt fehéren ragyogó korongját, de aztán az ember is vágyódni kezdett oda.

„Nehogy má’ néhány rágógumizó jenki kisajátítsa ezt az élményt”, mondogatták a mindig új utakat keresők. Mindenkinek joga van elmenni a Holdra, nem Szabadság téri USA-nagykövetség az, hogy kerítésekkel és beléptető ellenőrző pontokkal zárják el tőlünk. Így hiába az örök fanyalgók akadékoskodása („Már jártak a Holdon, nem volt ott semmi, minek erre szórni a pénzt?”), az élményt megfizetni képes űrturisták tömegei tűzték maguk elé a célt: „Én is elmegyek a Holdra!”

Akinek tekintélyes magánvagyona nem tette lehetővé, az szponzorokat szerzett. Cégek, alapítványok, kormányok támogatták a vállalkozó kedvűeket. A bátor felfedezőket természetesen kiképzett, profi űrhajósok tucatjai kísérték; némelyikük 40-50 alkalommal is elkészíthette pártfogoltjáról a videót, amelyen a poros felszínre lépve kimondja, amire évek óta készült: „Kis lépés az emberiségnek, de nagy ugrás nekem.”

A rendszeres járatoknak köszönhetően egyre fejlődött a technika, így utóbb más bolygókat is bevonhattak a bizniszbe, és az igazán kemény legények csak azután nősültek meg (illetve mentek férjhez), ha abszolválták a nagy hármast: Mars-Hold-Vénusz.

Sokan persze nem tértek vissza, de mindenki büszke volt rájuk.

– Ez már nem kihívás! – nyilatkozta Galamb Kristóf. – A valódi űrhajós szkafander nélkül jut el a Holdra.

Ettől kezdve a segítséggel, szkafanderben útra kelőket nem is számították a hódítók közé. Viszont akik szkafander nélkül szálltak ki, azok mind meghaltak.

– Nem lehet szkafander nélkül Holdra szállni – vonta le a tanulságot egy neves professzor. – Ezért a tudásért áldozták életüket e hősök.

Az eltökélt úttörők képviselője azonban nem hagyta ennyiben:

– Addig próbálkozunk, amíg nem sikerül!