A palota udvarára furcsa gyülevész horda zörömbölt be. Túlzottan nagy méretű páncélingük rendetlenül lógott, csorba kardjaikkal esetlenül hadonászva magukat sebezték meg, lovuk elbotlott saját négy lábában.

A király kinézett az erkélyen, és szánakozva kérdezte:

Hirdetés

– Mi ez a szerencsétlen bagázs?

Mint egyetlen autentikus fogadóbizottság, az udvari bolond üdvözölte őket. Pár szót váltott velük, majd felkiáltott:

– Trónkövetelők, felség!

– Mi a szösz? – lepődött meg az uralkodó, és hamar elővette udvari nagyítóját, hogy jobban szemügyre vegye őket. Föltűnt neki, hogy bár magas és alacsony, kövér és sovány egyaránt van köztük – sőt egyikük, bár öregecske, de nőnek látszik –, az arckifejezésük teljesen egyforma. – El akarják foglalni a helyemet? – csodálkozott. Egyszer ugyan megesett a Kerekerdőben, hogy a birkák az oroszlán helyett a nyulat választották az állatok királyává, de az gyorsan elmúlt.

– Bergengóciában seregnyi magamutogató, tehetségtelen, elvarázsolt vagy megvesztegetett alattvaló él, akiknek a nyugati boszorkány bebeszélte, hogy akár király is lehet belőlük. Ezek elhitték, és most a helyedre akarnak ülni – szólt a bolond.

– Akkor ezek igazából a te állásodra pályáznak – vélte a király.

– Nekem is úgy tűnik, uram. De félek, olyan komolyan veszik a maguk alkotta vicceket, hogy a végén a nevetés az ajkunkra fagy.

– De hát voltaképpen mit akarnak tenni, ha övék lesz a korona?

– Nyomban sutba vágják. Helyette béklyót fabrikálnak, amit nem a maguk fejére, hanem azokra tennének, akik nem tetszenek nekik. És mivel ezeknek senki sem tetszik önnön lényükön kívül, hát nem sok béklyótlan ember maradna Bergengóciában.

Ekkor váratlanul új jelölt csörtetett be, szétzavarta a többieket.

– Én vagyok a trónörökös, mert elvettem az öreg király lányát. Illetve unokáját – rikkantotta borízű hangján. A bolond azonban kacagva a képébe vágta:

– Az sosem volt igazi király. Nem a fején volt a korona, legfeljebb a fogán, s ha trónolt, csak a bélgáz gyötörte.

Korábban írtuk