Királyok

A három király megállt a bejáratnál. A kisded éppen aludni készült, de az első, ezzel mit sem törődve, bejött, és letérdelt a jászol mellé.

– Richárd vagyok, uram, az angolok ura – kezdte. – Úgy is hívnak: Oroszlánszívű. Mohamed követői elfoglalták a Szent Sírt, Jeruzsálemet, el akarták törölni a hitet, amit alapítottál. Én azonban katonákat toboroztam, lovagokat gyűjtöttem a zászlóim alá, idejöttünk, hogy kikergessük a pogányt. De nem sikerült.

József a fejét csóválta. Közben már berontott a második. Nem sok tisztelet volt a viselkedésében, hangja élesen csattant, míg Richárdot arrébb rugdosta.

– Szelim vagyok, Oszmán vad népének császára. Az igazhitűek nevében és örömére birodalmamhoz csatoltam Palesztinát. Nem volt nehéz. Ezek a keresztény lovagok azt gondolták, közük van a világ másik végéről ehhez a földhöz. Mindenhová kinyújtanák a csápjaikat, újabban a nagy nyugati tengeren is átkeltek, hogy azt is meghódítsák. A gyengéket megölik, rabbá teszik, az erőtől azonban megriadnak.

– Semmi sem tart örökké – jött be a harmadik. – György vagyok, Britannia királyaként az ötödik. A törökök elvesztették a világháborút, Palesztina pedig a sors kegyelméből a mi uralmunk alá került. Ez a világ rendje, hogy mindenki fölé a brit birodalom terjessze ki védőszárnyait.

A gyermek fölült a bölcsőben, szigorú tekintettel végig mérte őket.

– Hát ezért kár volt idejönnötök – mondta komoran. – Elfoglalás, háború, visszafoglalás, uralom. Ennyit sikerült megértenetek a világból? Nincs egy normális király egy normális országból?

Lódobogás hallatszott, majd beszédfoszlányok, végül belépett a negyedik király.

– Uram – kezdte –, koronánkon a te képed, hazánk felett édesanyád őriző karjai, lelkünkben hit, szívünkben szeretet, himnuszunkban jókedv és bőség reménye.

– Na, valahogy így kellett volna köszönni – szólt a kisded. – Mutasd a koronádat, hogy megáldhassam. Mi a neved?

– Endre vagyok, akit jeruzsáleminek is hívnak. Endre, a magyarok királya.