Fotó: MTI/AP/Michael Gruber (szerk.)
Hirdetés

Bécs, 2018. november. A megbeszélés végén, még négyszemközt, a fiatal kancellár aggódva kérdezte:

– Mit nyilatkozzunk a sajtónak?

– Mivel a középkorba visszavágyó, diktatórikus magyar kormány ellehetetlenítette az egyetemem létét, ezért a sokkal európaibb Bécsbe költöztetjük. Mondjuk, hogy erről tárgyaltunk.

– Nem fogják elhinni, hogy csak ezért jött ide. Meg aztán én próbálok lavírozni. Azzal nyertem a választást is, uram, hogy…

– Értem. Parasztvakításnak mondhatunk valami olyasmit, hogy a migrációról egy kicsit mást gondolunk. Óvni kell az imidzsedet, Sebi.

– És biztos nem tudjuk még eltüntetni Strachét? Itt van az ibizai videó egy éve a fiókban…

– Várunk egy jobb pillanatra. Majd szólok.

– Orbánról nincs valami ütős anyag?

– Ami volt, odaadtam Kendének a könyvéhez. Az volt benne a legkeményebb, hogy egy fogadáson Orbán kivett a tálból egy egész fürt szőlőt, míg mások csak csipegettek belőle.

– Labancnak nevezett! – sírta el magát a kancellár, és a haját fésülgetve nézte magát a tükörben.

– Mert az vagy, Basti! Ne csinálj ebből érzelmi kérdést. De ne félj, csőbe húzzuk ezt a pesti Hitlert is. Szerzünk egy spanyolul tudó színészt, akit elmaszkírozunk a Real Madrid elnökének. Ő felajánlja Orbánnak Modrić posztját a csapatban, ha cserébe a kormány orosz tankokat vesz.

A kancellár még mindig aggodalmaskodott.

– Egyszerűbb lenne egy hasonmást keríteni, akit mindenféle disznóságokba kevernénk.

– Oké, intézkedj. Én rövidesen találkozom Emmanuellel, kitalálunk valamit a Le Pen lányra is. Igyekeznünk kell, mert én már nem húzom sokáig, és ez a sok léhűtő, akiket most fizetek, szétszéled, ha nem kap lóvét.

– Lesz más, aki fizeti őket.

– Tudom, ti ebben bíztok. Mindig lesz, aki megfizeti a labancokat.