Madarak

A kertben egyre több madárfaj bukkant fel. Először csak felcsipegették a morzsákat, kukacokat keresgéltek, hernyókat rágcsáltak. A háziak kitettek nekik mindenféle ínyencséget az etetőbe, idővel rászoktak arra. Az élelmesebbek fészket is raktak, a legtalpraesettebb a kakukk volt, az nem is vesződött ilyesmivel, másokkal keltette ki a fiókáit.

Ahogy egyre többen lettek, a madarak mintha törni kezdték volna valamiben a fejüket. Amikor a gyerekek kint játszottak az udvaron, néhány varjú megtámadta, megcsipkedte őket; ijedten, zokogva szaladtak be a házba.

– Hamar a csúzlimat! – kiáltotta a házigazda, és kilőtt néhány kavicsot, ám eredménytelenül. A varjak dühösen elröpültek az állatvédőkhöz, és bepanaszolták a csúzlis embert.

Lett ebből perpatvar. Begyűjtötték az összes csúzlit, és aki csak fölemelt egy követ, már csattant is rosszakaratú kezén a bilincs.

De legjobban a tojástörőket büntették. A liberálisok, akik továbbra is nagy hangon pártolták az abortuszt, ami a nő szabad döntése, ugyanakkor élesen kikeltek a szegény kis tojáslakók bántalmazása ellen.

A madarak pedig egyre szemtelenebbek lettek, és szép lassan átvették a hatalmat nemcsak a kert, de az egész kontinens felett. Első intézkedésükkel betiltották Hitchcock Madarak című filmjét, amely rossz színben ábrázolta őket, és tulajdonképpen megjövendölte azt, ami következett. De indexre került Fekete István megannyi műve is. Ezen a fecskék értetlenkedtek, hiszen az író szeretettel és hozzáértéssel írt róluk, de a sárgarigó közölte, az a baj vele, hogy fekete. A holló és a feketerigó erre lerasszistázta. Addigra már állt a bál a futómadarak és röpképesek között, míg a kacsacsőrű emlőst előbb kinevették, aztán száműzték.

A teljes káoszban az emberek gyorsan visszavették az irányítást, már csak a cinkék kiabáltak kétségbeesett követelődzéssel az ablak alatt:

– Kiscipőt! Kiscipőt!

– Kaptok szotyolát, oszt jónapot! – dörrent rájuk a ház ura.