Magyarok halványuló emléke

A kivándorló, ha átlépi a határt, háta mögött hagyja az otthont, ahol felnőtt, az utcákat, ahol járt, társadalmi kapcsolatait és mindent, ami a hazát jelenti. A második lépcsőben elveszti a nyelvét. Van, akinek ez már néhány év alatt sikerül, van, aki csak gyermekével, jobb esetben unokájával éli át ezt a veszteséget. A legtovább a szokások maradnak meg.

Nagymama talán már nem is él, de a receptje még megvan, különleges napokon igyekeznek úgy főzni, mint ő egykor. Aztán elmaradnak a megkülönböztető, kiemelő jelzők, és a recept csak egy lesz a sokból, használata eltompul, nem vált ki érzelmeket.

Ugyanezen fokokat járja be egy nép is, ha átlépi őket a határ. A föld, amelyen él, talán a tulajdonában marad még, de már nem rendelkezik vele. Elveszti a hazáját, a hegyei már külföldön vannak. Hogy a nyelvét mikor veszti el, csak idő és körülmények kérdése, de a nyelvvesztés üteme gyorsul. A szokások azonban a nyelvcsere után is túlélnek. A legtovább a hittel kapcsolatos hagyományok tartják magukat. A csíksomlyói Nagysomlyó-hegyen valahányszor láthatunk románul imádkozó csángókat, amint a felkelő napot várják.

Most azonban Ausztriában vagyunk. Kérdésemre hitetlenkedés, zavar keveredik a vendéglősnő arcán:

– Polgármesterünk úgyis jön a napokban, majd megkérdezem, ő az, aki mindent tud.

Nem először járunk a vendéglőben, mert a sokadik máriacelli zarándoklatunk előtt úgy döntöttünk, hogy hosszabb, de könnyebb utat keresünk egyre öregedő lábainknak. Így kerültünk a vendéglőhöz, ahol évről évre szeretettel várnak minket. És így történt az is, hogy a legkönnyebb átjáróra tévedtünk a rábavölgyi, honfoglalás utáni magyar településterületről a Mürz völgyébe. Ma már csak egy-két helynév emlékeztet a hajdani településekre, de némelyik, mint az Ungerdorf, teljesen egyértelműen. Szinte feledésbe merült, és mi sem voltunk tudatában annak, hogy a hegyvonulat, amelyen évről évre átkelünk, az egykori Mons Predel, valamikor határhegység volt, a hajdani gyepű elve.

Ha szomjunkat csillapítottuk a Rába-forrásból, és túljutottunk a következő rettentő hosszú kepesztőn, akkor már túl vagyunk a nehezén is. Igaz, hosszú innen még az út a hegyi vendéglőig (esténként előkerült a harmonika, néha az ördöghegedű is, de reggelente csak a tangóharmonika búcsúztató stájer dallamai szálltak imádságos utunkon utánunk), onnan viszont hegyi legelőkön, hegyhátakon húzódik tovább az út, és ha nem ülnek meg a völgyekben a felhők, akkor az ember azt is látja, ami lent van, ahová az út is vezet. A túloldalon már szláv nevekre találni: Fochnitz, Sölsnitz, Jasnitz, Trassnitz, Stanz, jeléül annak, hogy amikor Árpád népe erre járt, ha járt erre, itt még főleg szlávok laktak, a bajorok csak lassan szüremlettek be. Az Edelsdorf helynév talán épp egy avar atyafi maradékaira utal.

Leérve, ahogy halad az ember az egyre sűrűbben beépíttett völgyben, egyszer csak feltűnik a falu plébániatemplomának barokk tornya, mögötte meg a távoli hegyoldalban egy kis fehér épület vonja magára a figyelmet. A templom ősi, eredetileg az egyetlen a völgyben, a barokk tornyot csak későbbi átépítésnél ragasztották hozzá. Nincs a faluban semmi különös, azaz mégis, de azt nem tartják annak, sőt, nem is nagyon tartják számon: egy földből bugyogó ásványvízforrás, amely az Alpokban csak ritkán található, csakis ott, ahol a sziklatömegek közt a törésvonal nagyon mélyre hat.

A másik templom a faluvégen van. Szerényen a hegyoldalhoz simul, és ez is kapott egy barokk tornyot, de az épület még kívül-belül magán hordozza a késő gótika jegyeit. Itt is van egy forrás. Az egykor a hegyoldalból bőven előtörő vizet csövekkel vezetik el, ma egy modern kútból csordogál. Szentség hírében állt valamikor ez a forrás. Ide, a falun kívülre, és nem a falu gyógyító hírében álló ásványvizéhez hozták hajdan a halottakat mosdatni, és innen is vitték a vizet még nem is olyan régen ugyanarra a célra: a házakhoz, ha valaki halálán volt. Ez a víz nem csak a testet, a lelket is tisztára mosta.

A templomba belépve a laikus is azonnal észreveszi, hogy háromhajósra tervezték, de a hegyoldali hajó nem épült meg. A tartóoszlopok a külső falhoz simulva állnak, a hiányzó ívek csak jelezve vannak. De ha kicsit tüzetesebben nézi meg az ember kívül a homlokzatot, akkor is hiányolja a mellékhajót. A homlokzat aszimmetrikus, a tetők nem egyforma szögben, egyforma mélyre futnak le. Látható, hogy a megépített mellékhajó a forrás fölé került volna, de a szent forrást kizárták.

A kút mellett ösvény vezet el. A templomból indul, majd a kút után zegzugosan kapaszkodik fel a meredélyen egy kis épületig, amely oly messzire fehérlik. Ajtaja alacsony, bent boltíve is van. A boltív alatt pár pad, a padok előtt oltár, azon csip-csup barokk szent, a hajlék ura. Misét lent, a templomban ma is csak sátoros ünnepeken tartanak, ám még nem is oly régen ha véget ért a szagos szertartás, a tömjénfüsttel együtt a hívek is távoztak. A férfiak elindultak az ösvényen, ide fel, a hegyre. A férfiak, de csak a férfiak papot soha nem vittek magukkal. Így tettek már akkor is, amikor még nem volt se lenti templom, se fenti hajlék. Itt fent az Url volt. Az Url, az nem az Ulrich (Ulrik) beceneve. Az Url, mint mondják, egy gyökér volt, egy szent fagyökér, bizonyosan egy szent fa gyökere. Nem becézgették, alázattal járultak hozzá, tisztelettel tették elé áldozati ajándékaikat és kértek bő áldást magukra meg az összes marhájukra. Ahogy bajban, gondban az Úrhoz fordulunk mi is.

Amikor lent a templomot felépítették, levitték oda az Urlt is, de ő ott lent, távol a talajtól, amelyből nőtt, nem érezte jól magát, és az éji sötétben felszökött a hegyre. Kilenc kísérletet tettek, hogy maradásra bírják, hiába. Végül valakinek ötlete támadt: a templom maradék mellékhajójában felállítottak Szent Lénárdnak, a háziállatok, foglyok védőszentjének egy oltárt, nem kellett tehát felkapaszkodni áldásért a hegyre. A fogadalmi ajándékok most ott állnak az ő oltárán: vasból kovácsolt tehenek és egyéb háziállatok. Bilincset, láncot már nem látni, az már – bár elkelne még – kiment a divatból. Az Url a hegyi magányban elkallódott, vagy talán az utolsó híve irgalmas volt hozzá, és hazavitte magához. Bent, a kis hajlék oltárán ma Szent Ulrik szobra áll, aki mint már tudjuk, nem Url barátja, hanem a harcos augsburgi püspök, aki megvédte városát a pogány magyarok ellen: ő bizonyára majd utat mutat, ha az Url szelleme mégiscsak erre csellengne…

Már a reformáció előszelei fújdogáltak, Nicolaus Cusanust, a természettudományban, egyházjogban meg sok mindenben járatos humanistát hosszú útra küldte a pápa, hogy ellenőrizze nem csupán a papi erkölcsök, hanem a tanítás tisztaságát is. A legátus úr éppen erre poroszkált (vagy szekerezett), amikor a templomot építették. Nem kerülte el a figyelmét a szorgos munka, és azon nyomban megtiltotta, nemcsak az építkezést, hanem azt is, hogy ebben a templomban, ha mégis megépülne, bármikor misét mondjanak. Feltehetőleg szemet szúrt a felvilágosult bíborosnak a szent forrás, a szent gyökér vagy a talán akkor még élő szent fa. Nálunk már Kálmán király megtiltotta, hogy ősi (pogány?) szokás szerint kutak mellett áldozzanak őseink, avagy fákhoz, forrásokhoz ajándékokat vigyenek.

De mit ér a templom mise nélkül? A jámbor hívek – szegény parasztok – hát nyakukba szedték a lábukat, elmentek Grácba, mert akkortájt a császár, III. Frigyes éppen ott tartózkodott, és vele együtt egy másik pápai legátus, a nálunk is ismert Aeneas Sylvius Piccolomini. Hozzá fordultak miseengedélyért, de ő elutasította őket. A híveknek egy mise több utat is megért. Pár nap múlva földesuruk kíséretében jelentek meg a császár előtt, és ismét előadták panaszukat. Piccolomini, aki akkor már vagy tíz éve szolgált a császárnak, engedett az uralkodói óhajnak. Biztos, ami biztos, írt legátuskollégájának magát tisztázandó egy magyarázkodó levelet, amelyben megnyugtatóan elmondja, hogy „mindenesetre elmagyarázták nekem ebben a völgyben, és megerősítették, hogy ott nincs semmi gonoszság, minden Isten dicséretére történik, és a nép hite helyes és igaz”.

Kialakult idővel a pogány múlt kendőzésére a mondának egy kegyes, keresztény változata is, miszerint a hegyen a fán egy Ulrik-képmás tanyázott, ezt vitték le kilencszer az Ulrik-templomba, és csak akkor lett vége az „Ulrik-járásnak” amikor megépítették neki fent a ma is álló, igénytelen, pap nem járta, torony nélküli épületet, amit ma Ulrik-kápolnának neveznek. Ezzel kezdetét vette a zavar, amelyre Piccolomini rátett egy lapáttal. Nem csak a miseengedélyével, hanem a levelével is, amelyben kápolnaépítést emlegetett, Szent Lénárd tiszteletére. Az ő idejében azonban épp lent a völgyben építették a templomot, amelyet, hogy a zűrzavar nagyobb legyen, Szent Ulrik és Lénárd néven emlegetnek később az írások. Ebből az összevisszaságból csak három tény maradt fenn: a szent fa, amelyet mind a két hagyomány említ, a szent kút a templom mellett és maga a felemás templom. Utóbbit 1617-ben szentelték fel.

A pogányság gyanúja azonban még akkoriban is fennállt, sőt kézzelfogható jele ma is ott van a templomban. A főoltár alapja egy kőből épített tömb, hátlapján, a kelet felé néző oldalon, oda, ahova a kelő nap beragyog az ablakon, egy időtlen – lehetne akár római kori is – küllős kerék relief van beépítve: pogány napszimbólum az oltár tövében. A nap- és holdtisztelet része volt ősvallásunknak, a székely kapukon is ott vannak, a nap mindig keleten. Talán ellenpontként került az oltár csúcsára Szent Katalin szobra, akinek attribútuma szintén a kerék.

Ez a „hit győzelme a pogányság felett” kompozíció az oltár programjának az alaphangja. Középen a patrónus, Szent Ulrik augsburgi püspök alakja. Jól ismerjük, ő védte meg a várost a 955-ös csata előtti napokban a pogány magyarok ellen. Bal oldalán Szent Wolfgang, püspök. Őt Szent Ulrik szentelte pappá, és pályafutása elején a pogány magyaroknál járt térítőúton, később ő (is) nevelte Boldog Gizellát, Szent István királyunk majdani feleségét. Jobbján e triumvirátusban Szent Lőrincet keresnénk. A Lőrinc-tisztelet az Ennstől nyugatra a Keleti Frank Királyságban a kilencszázas évek első felében érte el tetőpontját. Az augsburgi csata az ő ünnepének napjára esett. Attól kezdve a már 993-ban szenté avatott Ulrikkal együtt a keletre törő bajorok védőszentje lett. Itt az oltáron, a patrónus jobbján azonban Szent Györgynek, a Gonosz legyőzőjének szobra áll. Talán azért került oda, hogy az egyenlőségjelet, amelyet a pogányok és magyarok közé tettek, kissé elhalványítsák. Ne feledjük, Szent György katonaszent: íme, együtt van az oltáron a harcos, a védő és a hitterjesztő. Ha azonban kételyeink lennének, a megkapó nevű püspök (fordításban Vöröspataki Vaddisznócska Jakab), aki nagybátya közbenjárására örökölte meg annak püspöki székét, mint alapító az oltár hátlapján nagy arany betűkkel örökítette meg a saját nevét és azt is, hogy az oltárereklyék közt ott van a Szent Orsolyát kísérő 11 ezer szűznek, kiket a hunok nyilaztak halálra, az ereklyéje is.

A templom egykor még nem volt Stanz része. A különálló templom és pár ház együttese mellett egy 1784–’85-ös térképen a „Hajden” név áll. A település neve német és nem szláv, ami azt mutatja, hogy a bajorok érkezése utánról származik. Jelentését szótár alapján nehéz eldönteni, lehetne „Mező”, de „Pogányok” is. A többes szám az utóbbi felé mutat.

Itt a bennszülötteké a döntő szó. Ezt célozta volt a kérdés, amelytől a vendéglős asszony szava elakadt. Sem ő, sem a templomgondnok nem tudott semmit egy ilyen faluról. Túl voltak már azon a ponton, amikor a nagymama emléke még élt, amikor talán még a nevét is tudták; a hajdani pogányok léte mára feledésbe merült, már csak a rítusokat ismerik, és azokból idegenforgalmi rendezvény lett, amelyen a női egyenjogúság nevében ma már nők is részt vehetnek.

Jakab püspök amúgy Pázmány Péter kortársa volt. Grácban tanult, ahol Pázmány nem az egyetlen magyar tanár lehetett, ahol számos magyar jezsuitát képeztek ki, így bennük a püspök nem pogányokat, hanem a katolikus egyház harcosait ismerhette meg. Talán személyes ellenérzései késztették arra, hogy egyenlőségjelet tegyen magyar és pogány közé? Jó lenne tudni.

De az biztos, hogy ismerte még a kis település „Pogányok” nevét, tudott még Cusanus tilalmáról. Hogy a pogány rítusokat kiszorítsák, elegendő lett volna a Piccolomini által emlegetett Szent Lénárd-templom. A Lénárd-patrocinium egy lelkiség, egy tévhit ellen irányult, míg az Ulrik-patrocinium a lelkiség hordozói ellen. Mi oka lehet annak, hogy mindezek ellenére Szent Ulrikot és a többi magyarok ellen védő szent szobrát, szent ereklyéket helyezték el az oltáron, és Lénárdot a mellékoltárra szorították? Csak nem az, hogy Jakab püspök idejében még élt a hagyomány, hogy akik bajaikkal, kéréseikkel avagy hálájukkal annak idején a szent fához, az Úr(l) lakhelye elé zarándokoltak, magyarok voltak?