Utána Szilvásyné asszony inalt le a kormányhídról, ő tudja, miért, elvégre a kedves férje alighanem elmondta neki, amit hajókról, jéghegyekről és béna kapitányokról tudni kell. Félő, hogy az év végéig még sokan követik példájukat, tán maga Bajnai kapitány is beoson csendben egy mentőcsónakba…

Apropos mentőcsónak. Az MSZP-ben most nagy a tülekedés a megmentő helyekért, az embernek az az érzése, hogy mindenki, akinek egy kicsit is ég a talpa alatt a talaj, a kétharmad védelmében szeretné magát látni, így aztán egymás lábát tapossák, hogy ki kerüljön az első harmincöt-negyven helyre, mert ennél többre nemigen számítanak. S hogy teljes legyen a kép, eközben sorra buknak le kisebb és nagyobb vezetők, akik eszelős sietséggel és egyre figyelmetlenebbül tömködik zsákba, csomagtartóba, talicskába, vagy ami éppen akad, a maradék államvagyont. Érdekes módon szinte mindegyikük az utolsó kifosztható állami intézményt, a Budapesti Közlekedési Vállalatot fosztogatja, ahol a végzetesen naiv budapesti utazóközönség még most is rendületlenül tölti fel napi utazásai során a kasszát, hogy másnap legyen mit kifosztani.

Előbb-utóbb megérjük, amikor már szinte az összes felső-, közép- és alsószintű vezető rács mögé kerül, hogy a maradék harácsolók egyenesen ott tolonganak majd metrólejáratoknál, s amint az utasok bedobták az automatákba a jegy árát, hátulról már kapkodják is ki, még mielőtt a rendőrök lekapnák őket…

Ez már a végjáték, aminek jó lenne véget vetni, de az az ördögi ebben a tragikomédiában, hogy nem lehet. A demokrácia játékszabályait be kell tartani, a váltás idejét ki kell várni, a választást szabályosan és törvényesen le kell futtatni, s amíg a köztársasági elnök a jelet meg nem adja, várnunk kell, miközben már semmi nem működik.

Éppen ezért újra és újra el kell mondanunk magunknak, és tudatnunk kell minden hozzánk közel állóval, hogy a megmentő kétharmadot a többség akarata szerint el kell érni, mert valahogy majd túléljük ezt az irányítatlanságot, de ennek majd nagy ára lesz – nem szólva az elmúlt nyolc év gazemberségeiről –, s az ár megfizetésének pedig csak akkor lesz haszna, ha senki sem úszhatja meg büntetés nélkül, aki bűnt követett el.

Ezért oszlassunk el egy veszélyes félreértést: a kétharmadot nem szabad megosztani. Azt azért kell egynek adni, hogy teljes felelősséget vállaljon az igazságért, mert ha több fél között oszlik el a felelősség, akkor a végén a legnagyobb bűnösök valahogy kisiklanak az elszámolásból.

Magyarország kormányához amúgy nem szájhősök kellenek, hanem olyan képzett és egységes erő, amelyik biztos révbe vezeti az országot. Álmodozni? Majd csak akkor, ha kikötöttünk és kint leszünk a vízből.