A fejlett nyugati világban is ezer oka lehet annak, ha valaki fölkerekedik, hogy hosszabb-rövidebb ideig, esetleg végleg a Föld egy távoli pontján élje tovább az életét. Az ilyen döntés mögött sok minden rejtőzhet, például kalandvágy, kíváncsiság, kedvező tanulási vagy munkalehetőség.

Hirdetés

A modern kor meg is adja rá a lehetőséget, az utazás megfizethető, a világ ismerős, a kapcsolattartás az otthoniakkal könnyű. Nem csoda hát, hogy még a jómódú országok polgárai közül is sokan választják a külföldön való letelepedést.

Ezt a jelenséget használják ki a ellenzéki érzelmű honi értelmiségiek, hogy folyamatosan arról beszéljenek, a politikai viszonyok miatt milyen sok magyar hagyja el Magyarországot. A tények azonban egyértelműen cáfolják ezt az állítást. A nyugati munkaerő-elszívás jelensége kétségkívül létezik, de ha az ENSZ országonkénti, 2020-ra vonatkozó hiteles adatait összevetjük, kiderül, hogy régiós összehasonlításban kifejezetten jól állunk, és egész Európát tekintve sem súlyos a helyzetünk.

Az alábbi adatsor azt mutatja, hogy az adott uniós országban születettek hány százaléka él külföldön. A legkedvezőbb értéket 3,2 százalékkal Spanyolország mutatja, de már a vele szomszédos Portugália minden ötödik polgárát elveszítette (20,4 százalék). Nyugat-Európa országai 3-5 százalékkal állnak, a mi régiónkban azonban a legjobb Ausztria is 6,7-es értéket mutat. A magyar arány 7,4, és Közép-Európában ennél csak rosszabbak következnek: Szlovákia 7,7, Csehország 9,6, Lengyelország 12,7, Románia 20,7, Bulgária 24,2, Horvátország 25,3.

Ha a föntiekhez hozzávesszük, hogy a külföldön született magyarországi lakosok aránya 4 százalék fölött van, akkor egyértelművé válik, hogy a magyar elvándorlás a hasonló adottságú országokénál sokkal kisebb mértékű, és az sem a politikai viszonyok következménye, hanem egy világtrendhez illeszkedik. Magyarország persze szabad ország, aki el akar menni, megteheti. De teljesebb életet él, aki a szülőföldjén marad.

Korábban írtuk