Merénylet

Gavrilo Princip a Miljacka partján szorongott a tömegben, a Latin híd tövében, a Ferenc József utca sarkánál. A tegnap esti, sorsdöntő beszélgetésre gondolt, amikor a Fekete Kéz többi tüdőbeteg fiatal tagjával megállapodtak abban, hogy mindenképpen meg kell tenni. Így nem maradhat, az osztrák–magyar elnyomásnál nincsen szörnyűbb, kilátástalanabb, élhetetlenebb világ. Boszniának ebből ki kell szakadnia, egyesülni Szerbiával, az lesz a Kánaán. Mert mit adott nekünk a Monarchia? – csattant fel. És csakugyan, a szarajevói városháza, a Neretva völgyi vasút kiépítése, a villamos a fővárosban, az mind semmi. Mert a szerbek alatt mindenki boldogabb lesz, ha megvalósul a nagy délszláv mennyország. Ami működik, az megmarad, ami rossz, azt kijavítják. Ennél bármi jobb, bármi…, ismételgette, és ekkor a trónörökös autója befordult a sarkon a szűk utcába. A sofőr lefékezett, hogy kitolasson; ott volt Gavrilótól két méterre a főherceg, és egy hang azt dörömbölte a halántékán: „Lődd le, és minden jobb lesz!” És lelőtte.

Néhány hete ültem egy mostari szállodában, a reggelihez felszolgált kávéscsészén Julius Meinl emblémája, belül a felirat: Wien, 1862. Nosztalgia?, gondoltam. Hát érdemes volt felszámolni valami normálisat azért, mert így talán jobb lesz?

– Két világháború – dünnyögtem a pincérnek. – Lerombolt kontinens, rengeteg halott, füstbe menő remények. Egy félig-meddig kommunista Jugoszlávia, aztán a véres polgárháború. Mostar szétlőtt hídjával, a szarajevói piacra becsapódó gránátokkal, most meg az EU-előszobában kuncsorgással. Hát nem volt jobb az a másik?

A pincér, bár szavaimat aligha hallotta, hirtelen felpattant a fölöttünk elszáguldó idővonatra, és ott termett azon a bizonyos júniusi vasárnapon a Miljacka partján. Megragadta annak az idióta Gavrilo Principnek a grabancát, jó nagy nyaklevest kevert le neki. Közben a trónörökös autója visszatolatott a főútra, és tovább vitte utasait egy békésebb huszadik századba.