Az automobil bőgő motorral száguldott a Rákóczi úton a Keleti pályaudvar irányába. A benne ülők izgatottan szorongatták fegyverüket. Sokáig egyikük sem szólt, a járókelőket figyelték; az előző napi forrongás után az emberek lehajtott fejjel siettek vagy kisebb csoportokba gyűlve tárgyalták az eseményeket. A rádió már bemondta, hogy Károlyi Mihály az új miniszterelnök.

Hirdetés

A hátsó ülésről a főhadnagy előrehajolt és a sofőr vállára tette a kezét.

– Lassítsunk egy kicsit! Nem hajt a tatár.

– Dehogynem! El kell végezni mielőbb a feladatot. Tiszának meg kell halnia, mert ha életben marad, holnap vagy holnapután már az ő nevét zúgja mindenki, és megint hatalomra jut.

– No igen. De mit is akarunk voltaképpen? Büntetni? Kinek jó, ha Tisza meghal? A zavarosban halászóknak. Jó-e a káosz? Most, amikor még tart a háború, a nemzet végveszélyben. Nem inkább erős kézre, nemzeti politikára volna szükség? Éppen Tiszát iktatnánk ki, akinek erre egyedül van képessége?

– Pontosan ezért kaptuk a feladatot.

– Nem fontosabb-e az ország sorsa a mi érzelmeinknél, a megbízóink érdekeinél, a sérelmeinknél? És ha az lesz a vége, hogy bejönnek a csehek, a románok, a szerbek? Szét fog esni az ország, Károlyiék anarchiába taszítanak minket. Meg kell találni a felelős döntést.

A sofőr beletaposott a fékbe.

– Akkor mi legyen, Sándor?

A főhadnagy megvakarta az állát. Nem akarta elhamarkodni a választ, ami ott motoszkált benne már egy ideje. Végül kibökte:

– Attól tartok, nem a megfelelő embert készülünk agyonlőni.

A többiek összenéztek. Puskájukat ösztönösen az ölükbe húzták, üveges szemmel bámultak ki az ablakon a felbolydult városra. Megértették a dilemmát, a történelmi felelősséget és a várható következményeket.

– Forduljunk vissza! – szólt a zászlós és a hadnagy szinte egyszerre.

Az automobil csikorgó kerekekkel nagy ívben megfordult a Rákóczi úton, és robogni kezdett az Astoria szálló, Károlyi Mihály főhadiszállása felé.

Korábban írtuk