Miért angolul?

A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói immáron hónapok óta tüntetnek mindenféle jelszavakkal, de a domináns két szó a „free” és az SZFE. Az első szabadot jelent angolul, a második az intézmény rövidítése. Ebben a műintézetben színészeket, film- és színházi szakembereket oktatnak, erre fordított nagy pénzekkel és tárgyi eszközökkel.

A magyar szín- és filmművészet legendás hőskorában, a színészóriások idejében nem is volt hivatásos színész- vagy rendezőképzés. Ez volt az a hosszú idő, amikor őrületesen nagy formátumú színészek uralták a világot jelentő deszkákat és később a celluloidszalagokat. Vagy sehol nem tanulták a mesterséget, vagy alkalmi magániskolában váltak zsenikké.

Ám a lenyűgöző személyiségek kora lassan lejár. Fogy, fogyatkozik a megrendítő nagy egyéniségek száma, s félő, hogy holnapra egy sem lesz, ami nem túlságosan izgat magánszemélyemben, mert fél lábbal amúgy is a túlvilágon vagyok. De közömbös mégsem lehetek leszármazottjaim jövője iránt, és az ő érdekükben drukkolok a magyar teátrumért.

Az idegen szó használatának a harmadik vagy negyedik korszakát élem meg. Kezdődött a dolog 1956. október 23-mal. Egyszerre csak három nyelven jelentek meg fölszólítások. Ruszkik, haza! Russzkije, pasli damoj! – a „russzkije, igyitye damoj” együgyűbb változata. És angolul is: Russki, go home! A magyar fölszólítás nekünk szólt. Az orosz már a megszálló csapatoknak közvetítette a magyar nép óhaját. Az angol kiáltás a világgal volt hivatott tudatni: elegünk volt az orosz megszállókból; jó volna, ha a Nyugat tudná, hogy azokból, akiket ők zúdítottak aljasul a nyakunkra, elegünk van, s szíveskedjenek eltávolításukban közreműködni. Persze mindkét nyelvű óhaj merő naivitás volt. Az egyik megszólított nem engedte ki szájából a véres koncot, a másik fütyült az áldozatul odadobott nép kívánságára.

A második fejezet volt a „Zimmer Feri” korszaka. Vagyis a „szabad szobáé”. A „Zimmer frei” táblák, föliratok, hirdetések elárasztották főleg a Balaton partjait. És a pongyola kifejezést furamód mindenki helyesen értelmezte: „Zimmer zu vermieten”, szoba kiadó értelemben gondolták a delikvensek.

A harmadik korszak az idegen nevű üzletek kora volt. Főleg angol nyelven. Ostoba szokás, mert senki angol vagy amerikai nem jött ide vásárolni, a magyar pedig eleve nem értette az idegen szöveget, föliratot. A russzkij jazik rém­uralma után jólesett a primitívebbjének az orosz ellennyelvén „kommunikálni”. Művelet­len sznobériából. Kelet és Nyugat ütköző határán. A fenét sem érdekelte ostoba módon, hogy a vevő érti-e, mit kínálnak neki.

A XIX. század végén a londoni dokkmunkások mindössze 107 angol szót használtak egész életükben, s az bőven elég volt napi létezésükhöz. No de mit akar a mai magyar intelligencia, a magyar értelmiség jövendő letéteményese ezzel a dokkmunkásnyelven is együgyű és primitív két szóval? Bugyután azt mondják, hogy „free” meg „SZFE”. Lassan negyed esztendeje tüntetnek ezzel a két szóval, és fehér-piros lengyel nemzeti szalagokkal zárják körül az egyetem épületét, vagyis zárlatolnak a „free” nevében? Miért írják azt egy általuk lezárt épületre, ami voltaképpen a színművészeti és filmművészeti egyetem székhelye, otthona, jelképe, hogy „szabad”, amikor le van zárva?

Tegyük föl, hogy nem igaz, amit írnak és mondanak, hogy a „free”, az maga az intézmény. Fölszólító formában kellene megfogalmazni, ha azt akarják mondani: szabadítsátok meg az egyetemet! De ki szabadítsa meg? És mitől? Angolok? Amerikaiak? Kanadaiak? Mert hiszen ha valamit akarok valakitől, akkor az ő nyelvén szólok hozzá. Netán hozzájuk föllebbeznek? Tiltakoznak valamiért? Mi közük van az angolszászoknak egy magyar egyetemhez?