A pesti nyelv megunhatatlan. A legendás szlogent hamar kiegészítette a városi humor: „Nem bántja a szemét az a szemét? Maga szemét!” Azért volt a gonoszkodó szójáték olyan népszerű, mert évtizedek óta, vagyis amikortól a fogyasztói társadalom nem kívánt mellékterméke, a rengeteg hulladék megjelent, az országot ellepi a szemét, és ez különösen tél vége felé, amikor a lombtalan, út menti bokrok aljába belátni, minden jóérzésű embert elönt indulattal.

Hirdetés

Mostani felmérésünk örvendetes tendenciáról tanúskodik, a társadalom gyakorlatilag egy emberként helyesli az egyszer használatos műanyag eszközök, például pillepalackok használatának betiltását, mert ezek felelősek a hulladék zöméért. Tegyük sietve hozzá, egyetlen pillepalack sem indul el magától, hogy egy út menti árokban végezze, kell hozzá egy ember, aki butaságból, önzésből elhajítja. De nem csak pillepalackok lapulnak a bokrok alján, van ott minden a törött televíziótól a halomba rakott sittig.

Ma már országos mozgalommá nőtt a települések környezetében szemetet gyűjteni a Föld napján, április 22-én, és hihetetlen mennyiségű szeméttől sikerül ilyenkor megszabadítani a környezetet. Egészen bizonyos, hogy azok a felnőttek és gyerekek, akik egyszer vagy többször részt vesznek településük megtisztításában, sokkal gondosabban és tudatosabban védik majd az élő természetet. Azonban éppen ennyire bizonyosak lehetünk abban, hogy nem ők voltak azok, akik a rengeteg szemetet az utak mentén szétszórták.

Aki az idei hómentes télen, akarom mondani korán jött tavaszban az utakat járja, elhűlve tapasztalja, milyen észbontóan mocskos, szennyes, szemetes az ország. Szakadt nejlonzacskók lengedeznek a kopár ágakon, szétmállott műanyag zsákokból omlik elő a mindenféle vegyes hulladék, mert az az igazság, hogy van egy népréteg, amelynek semmit sem jelent a természet, amelynek fogalma sincs az élő környezet szépségéről, vagy ha mégis, azt kizárólag saját magára érti.

Egy kelet-európai országban járva döbbenten látja az utazó ma is, ahogy a sebesen futó hegyi folyócska vizéhez leballag az anyóka a kertje végénél, majd gondos mozdulattal a szemeteskosár tartalmát a vízbe szórja, és már szalad is lefelé a rengeteg sörösdoboz, pillepalack a kristálytiszta – vagyis már csak annak látszó – víz tején. Évszázados rutin ez, de a fogyasztói kultúra megjelenése előtt még nem volt veszélyes, hiszen a hulladék zöme komposztálódott, manapság azonban ez a rutin már ártalmas. A folyócska folyóvá dagad, a rengeteg műanyaghulladék valahol kicsapódik. Így éri el a Tiszát is, ezt látni Erdély folyóinak partjain, ezt látni az egész országban is.

Nem vitás, hogy valamit tenni kell. Ma már nem drágák a köztéri kamerák, célszerű volna mindenhol telepíteni ilyet, ahol veszélyeztetett a környezet, ahová sok szemetet hordanak. És büntetni kellene tettenéréskor, de a bírságolás csak az egyik pillére a motivációnak. A másik a gyerekkori nevelés, amelynek ugyan csak évtizedek alatt lesz meg a hatása, de akkor sem lehet róla lemondani. Rövid távon pedig pozitív motivációt eredményezhet a betétdíjak bevezetése, elvégre ha a vevő pénzt kap vissza a tárolóanyagért, nem valószínű, hogy eldobja. Mert a legfontosabb szereplő a történetben az ember, akinek meg kell tanulnia, hogy nemcsak a saját lakásáért, kertjéért tartozik felelősséggel, hanem hazája földjének minden négyzetcentiméteréért. Hiszen az övé.