A 80-as évek elején, Reagen elnökségének kezdetén a piaci kereslet és az átlagpolgár keresete egyaránt mélyponton voltak. Dekonjunktúrát élt Amerika annak mindenféle gazdasági és társadalmi következményével együtt. Ezek egyike volt, hogy a tőke nem fektetett be. Részben mert nem volt – szerinte – elég befektetnivalója, részben pedig, mert nem nagyon volt mibe tőkét befektetni. Ez az a korszak, amikor az amerikai autógyártás technológiai válságban van, a számítógépipar és az informatika pedig még csak dereng a láthatáron. („Néhány hosszú hajú hippi játéka a papa garázsában” – jegyezte meg állítólag az IBM akkori elnöke.) Jött tehát egy ötlet, helyesebben egy ötletáradat, amihez Reagen hajlandó volt a nevét adni, és persze minden szükséges politikai segítséget is megadni. Az eredmény egy neoliberális gazdaságpolitika kezdeti lépéseinek halmaza, amit ma összességében „reaganomics”-nak szokás amerikai közgazdászberkekben titulálni.

Az első ötlet banálisan egyszerű: engedjük meg a tőkének, hogy az átlagpolgár – adóként az államnak befizetett – pénzét fektesse be, használja és termeljen belőle profitot saját maga számára. (Megjegyzendő, hogy a 2006-os választási programok alapján félő, hogy a Gyurcsány-Kóka gazdasági elképzelések is ezen az ötleten alapulnak – lásd a részleteket később.) Azt a pénzt, amit az átlagpolgártól adó formájában szed be az állam arra a célra, hogy például javuljon az oktatás, az egészségügyi ellátás, meg minden, amire egy humánus, szolidáris társadalom joggal tarthat igényt (a neoliberális szerint nyilván valamiféle maradi elgondolás alapján). E reagani ötlet persze nem kivitelezhető úgy, hogy az oktatásra szánt adódollárokat (nálunk adóforintokat) közvetlenül a tőkés bankszámlájára utaljuk. Ehelyett – a neoliberális, vagy neokonzervatív módszertan szerint – az a megoldás látszik célszerűnek, hogy a tőkének adókedvezményeket adunk és/vagy csökkentjük a profit után fizetendő adót (azaz, módosítjuk a közteherviselés arányait). Innen származik az a mindmáig élő tévhit, miszerint Reagen adócsökkentő elnök volt. Reagen ugyanis ezt valóban mind megtette: csökkentette a nyereségadót, sőt eltörölte azt, amennyiben az amerikai tőke nem az Egyesült Államokban fialtatta pénzét. Ez utóbbi „törvénykezés” hozta mellékesen divatba az off shore cégeket és az outsoucingot, és hozta még lehetetlenebb helyzetbe az amerikai gazdaságot. (Már ami az amerikai átlagpolgárt illeti, ugyanis Reagen és idősebb Bush regnálása alatt az Egyesült Államok államadóssága mintegy 13 trillió dollárra nőtt, amit persze az amerikai átlagpolgár fizetett meg.) Nem adóztatta a banki és a tőzsdei nyereségeket, de lassan elkezdett adót emelni az átlagember felé elsősorban úgy, hogy eltörölte vagy csökkentette a neki korábban megszavazott adókedvezményeket (és persze kurtította az állam által korábban vállalt közfeladatok körét; lásd még később). Ezek együtt még gazdagabbá tették a gazdagot, és még szegényebbé a szegényt, ami azonban egyáltalán nem ellenkezik a neoliberális elképzelésekkel, sőt… Az Állampolgárok az Igazságos Adózásért elnevezésű civil szervezet 1990-es felmérései szerint az 1980-90-es időszakban – azaz Reagan és tanítványa, idősebb Bush elnöksége alatt – a leggazdagabb 1 százalék adója 36 százalékkal csökkent, míg tízből kilenc átlag amerikai család fizetett több adót, mint korábban. (Milyen érdekes megfigyelni, hogy az ehhez hasonló, azaz a gazdagot kedvezményező és a szegényt sújtó adókiigazítások nálunk Magyarországon mindig az úgynevezett baloldali kormányzásokhoz köthetők.) A reaganomics lényegét – a „trickle down”-on és az adócsökkentésnek nevezett trükkökön túl – ugyancsak jól jellemzi a kormánykiadások csökkentését meghirdető másik reagani furfang. Kongresszusi segédlettel (bár akkor még a demokrata többségű alsóház itt-ott kemény ellenállást volt képes demonstrálni) törvénybe iktatta a szövetségi kormány kiadásainak alapos megnyirbálását (a ma már nálunk is ismert kisebb állam ideája), ami első hallásra persze minden polgárnak tetszett. Már csak azért is, mert egy kormánypolitikustól páratlan önzetlenségnek tűnhetett épp a kormány kiadásainak csökkentése. Ez volt a trükk a dologban: amikor a részletek az átlagpolgár számára is kiderültek, amikorra átlátták a cselt, már késő volt. A törvény már elfogadtatott és jött a kiadások megnyirbálása. Először a munkanélküli átképzésre szánt és a munkanélküli segélyként kifizethető pénzeké, majd a diákhitel állami támogatására, a hátrányos helyzetűek (mozgássérültek) megsegítésére, az óvodák, a bölcsődék finanszírozására és az egészségügyi ellátásra szánt összegeké. Végül pedig csökkentette a rászoruló idősek támogatására korábban előirányzott állami hozzájárulásokat. Röviden: Reagan radikálisan lefaragott minden olyan állami kiadást, amely az átlag amerikai polgár szociális biztonságát szolgálta, illetve amely anyagi terheit valamelyest enyhítette. Mást nem csökkentett. Jelentősen növelte például a szüntelen szovjet fenyegetésre hivatkozva a katonai kiadásokat. Mindannyian emlékszünk a – hál istennek – soha meg nem valósított, de eddig is horribilis összegekbe kerülő „Star Wars” tervekre és kísérletekre. Érdemes itt felhívni a figyelmet a fenti „olcsó állam” trükk egy másik, ugyancsak a neoliberálisok szája íze szerinti következményre. Nevezetesen arra, hogy az állam szerepének, méretének redukálása természetesen nem jár az ellátandó feladatok számának csökkenésével. Ennek pedig szükséges velejárója, hogy egyre több korábbi állami funkció ma már profitot termelő magánvállalkozások kezében van. Másként fogalmazva: az a pénz tehát, amit adó formájában korábban a közösbe tettünk, ma már a tőkés, a magánvállalkozó magánzsebébe jut. Legalábbis a vállalkozó profitja mindenképpen. A neoliberalizmus „báját” tán leginkább mutató ilyen példa az egyre szaporodó magánbörtönök példája az Egyesült Államokban (és a hírek szerint rövidesen nálunk is), vagy éppen a háborúk magánosítása. A második iraki és afganisztáni háborúban magáncégek (elsősorban a Halliburton Corporation) egyenruhába bújtatott alkalmazottjai etetik az ott szolgáló amerikai katonákat, adják az egészségügyi szolgáltatást, vagy épp mossák a bakaruhát. Profittermelő magánvállalkozások, amelyek végül is az amerikai adófizető zsebéből élnek (függetlenül attól, hogy az amerikai adófizető egyetért-e a háborúsdival, vagy sem). A „reaganomics” ugyancsak fontos eleme volt az úgynevezett dereguláció, ami lényegében a törvényi korlátozások, szabályozások enyhítését, lazítását jelenti az ipar és a bankok felé; magyarán, a bankok és a nagyvállalatok törvények fölé emelését. A reagani deregulációs elképzelések logikája kísértetiesen emlékeztet a „trickle down” logikára. Reagan azzal érvelt ugyanis, hogy Japán és Európa gazdasági legyőzéséhez (a 80-as évek elején vészesen növekedett a japán és a német gépkocsik sikere az amerikai vásárlók körében), a gazdaság fellendítéséhez elengedhetetlen az amerikai ipar és az amerikai bankok sokkal szabadabb, sokkal kevésbé szabályozott működése. Reagan természetesen hozzátette azt is, hogy a szabályzók enyhítése új munkahelyek százezreit teremti majd annak okán, hogy nőni fog a tőkés befektetési kedve. Ma már tudjuk, hogy a deregulált ipar nem csökkentette a munkanélküliek számát, mint ahogy a deregulált bankok sem. Nem elvitatható azonban, hogy az amerikai gazdaság Reagan alatt ténylegesen kezdett talpra állni, bár a legtöbb elemző szerint nagyon is kétséges, hogy a fellendülés valóban a reagani elképzelések szerint, illetve a reagani gazdaságpolitika folyományaként következett volna be. Inkább az a nézet az elfogadott, hogy a fellendülés valódi oka a PC-forradalom, a stevenjobsok és billgatesek feltűnése a 80-as években. Azt azonban már biztosan tudjuk, hogy többek közt a bankok deregulálása vezetett a néhány trillió dolláros államháztartási hiányhoz (lásd az úgynevezett „Savings and Loan” botrányt), és az is nagyon valószínű, hogy szintén a reagani iparderegulációs politika Clinton utáni reneszánszának hozománya az a tény, hogy ma az Egyesült Államok nem hajlandó aláírni a Kiotói Egyezményt. Ahhoz, hogy Reagan a következő terminusra is elnök maradhasson, szavazatokra volt szüksége az átlagpolgártól, azaz a nem gazdagoktól is. Így hát már a 80-as évek elején ügyes propagandahadjáratba kezdett, azt elhitetni a tömegekkel, hogy a gazdagoknak tett kedvezmények hosszú távon a nem gazdagok számára is előnyöket jelentenek majd. (Ugye, ismerős ez a retorika a magyarországi – elsősorban a balliberális – politikai gyakorlatból is, vagy például a politológus és egyben gazdasági szakember Lengyel László és a Klub Rádió-s Bolgár György okoskodásaiból? Bár Magyarországon ez az új keletű dogma már-már a felismerhetetlenségig álcázódik egy másik badarság által, amely szerint az ország gazdaságát a külföldi tőke, a külföldi befektető emeli majd nyugat-európai, vagy éppen amerikai magaslatokba.) Reagan szerint a gazdag idővel majd – azáltal, hogy befektet és munkahelyeket teremt – csepegtet a szegénynek is. Innen a reagani gazdaságpolitika, a „trickle down” elnevezése. A leggazdagabb magyar milliárdosok által alapított, mellbevágóan nagy összegű pénzzel járó Prima Primissima-díj a „trickle down” stratégia látványosan feudális magyar változatát hivatott a közvéleménnyel elfogadtatni: milyen jó az nekünk, hogy ilyen jóságos milliárdosaink vannak. Az amerikai polgár ezt persze el is hitte ideig-óráig: nem lázadt, nem tüntetett és nem sztrájkolt, pedig a csepegtetésből semmi sem lett. Idősebb Bush elnökségének a végén azonban az amerikai polgár már nem volt hajlandó tovább hinni és bízni abban, hogy a gazdagok az önzetlen jótékonykodás lehetőségét látják a „trickle down”-ban. Ezt idősebb Bush és kampánystábja idejekorán érzékelte is. Így a 91-es kampány időszakában Bush bejelentette a „trickle down” gazdasági elképzelések elvetését (bár soha nem hozta a választó tudtára, hogy mit ért a „trickle down”-tól megszabadító abortusz alatt). Rajta ez sem segített, veszített a választásokon, az átlagpolgár pedig fellélegzett, ideig-óráig. A tőkének azonban nem volt mitől tartania; a neoliberalizmus tovább erősödött a 90-es években is. Köszönet elsősorban a Gingrich-féle (neo)konzervatív forradalomnak, aminek nemcsak az lett az eredménye, hogy a „New Deal”-t sikerült kimosnia az amerikaiak agyából, és gyakorlatilag kitörölni a törvénykönyvekből, hanem az is, hogy a szociálisan érzékenynek induló, sőt a köz szerepét és befolyását erősíteni szándékozó Clintont politikailag ellehetetlenítette annak érdekében, hogy a színfalak mögött tovább izmosodjon az új izmus, és persze jöhessen egy új Bush, aki majd még többet tehet (globális és militáris értelemben egyaránt) a neoliberalizmus ügyéért. A Reagannel kezdődő és ifjabb Bush alatt otthon és a nemzetközi politika színpadán is felgyorsuló amerikai neoliberalizmus esszenciáját Aronowitz, amerikai szociológus így foglalja össze: „az üzletelésre vonatkozó szabályok lazítása, az üzlettel kapcsolatosan felmerülő esetleges környezeti szempontok figyelmen kívül hagyása, (…) a gazdagok és a nagyvállalatok adóinak csökkentése, (…) a munkásság szervezkedési jogainak csorbítása, vagy eltörlése, (…) a munkanélküli támogatás minimalizálása, vagy megszüntetése, (…) a börtönök és a társadalombiztosítás (nyugdíj- és egészségügyi biztosítás) privatizációja, (…) az állam elnyomó szerepének erősítése a rendőrség létszámának és jogkörének növelésével, több eszköz az állampolgár folytonos megfigyelésére…” Aronowitz sorait olvasva, illetve ifjabb Bush „New speech” retorikáját hallva óhatatlanul tör ránk a kétely: Orwell talán nem is a kommunizmusról ír az 1984-ben. n (Folytatjuk)