Olyat ember nem csinál
A cikk megjelenését az Egyesült Államok magyarországi nagykövetsége támogatta – ez áll A kínai rablóhitelről című írás alatt, amely fizetett hirdetésként jelent meg az egyik magyarországi lapban. A tájékoztatásnak szánt cikket vörös kézzel ábrázolták, ennek sárga karmai az egész glóbuszt meg akarják kaparintani.
Hasonlóakat az 1930-as évek német sajtójában és az ötvenes évek Ludas Matyijában láthattunk. Akkoriban szakállas, karvalyorrú zsidók, illetőleg pénzeszsákon üldögélő dagadt, szivarozó tőkések, manapság kínai karmok állnak a karikatúra célkeresztjében. Az amerikaiak fizetett hirdetésének tartalma nagyjából annyi, hogy nagyon vigyázzunk, mert „Kína gyakran alkalmaz kártékony befolyásolási eszközöket”, így rablóhiteleket folyósít, illetőleg „torzítja a piacokat, elősegíti a korrupciót, megkerüli az átláthatóságot, és egyenlőtlenné teszi a pályát más nemzetközi vállalatok és helyi versenytársak számára”.
Mi, magyarok számtalan fogyatékosságunk mellett kiváló minősítésre vizsgázunk a különféle birodalmak szóhasználatának, propagandájának felismerésében (sajnos, meglehetősen alapos történelmi tapasztalatokat szereztünk). Mondhatjuk persze, hogy egyik vagy másik birodalom rokonszenvesebb, de a valóság az, hogy mindenki a saját hasznát nézi, ha szükséges, hazudik is, mint a vízfolyás. A mostani fizetett hirdetésben sem nehéz azonosítani a propagandisztikus élt, tények helyett a szövegíró egyoldalú, hamis állításokkal operál. Amikor például azt állítja, Amerika szándéka, hogy „ráirányítsa a világ figyelmét Kína rablóhitelezési gyakorlatának veszélyeire, miközben igyekszik egyenlővé tenni a pályát a vállalkozás szabadsága és az átlátható beruházások érdekében a magánszektorban”, és hogy „a nyugati szövetségesek szabad és tisztességes kereskedelmi eljárásokat alkalmazva, és Peking csapdáit kikerülve prosperálhatnak továbbra is együtt”, akkor az ember nem tudja, sírjon-e vagy nevessen. Tényleg, pont erről szól az Egyesült Államok elmúlt száz esztendeje. Szabad és tisztességes verseny, abszolút korrekt, nagyvonalú kapcsolatépítés a világ számos pontján, Koreában, Vietnámban, Chilében, Nicaraguában, Irakban és Jugoszláviában. Aki elhiszi, hogy nyers érdekérvényesítés helyett az amerikaiakat a jóság szelleme hatja át cselekedeteikben, képtelen az önálló gondolkodásra, vagy még hisz a mesékben.
Ennél izgalmasabb kérdés, hogy egy szövetséges állam nagykövetsége hogyan szponzorálhat olyan tartalmat, amely minimum durva beavatkozás a magyar belügyekbe. Szokás egyébként feladni fizetett hirdetéseket a helyi sajtóban, olykor a magyar kormány is megteszi, de a baráti kapcsolatok szellemében, helyreigazítási szándékkal, esetleg azért, hogy a magyar állam megmagyarázza álláspontját valamely számára fontos kérdésben. Így tett Orbán Viktor, amikor a Daily Mailben üzent a kilépésről szavazó briteknek, de a Los Angeles Timesban is közölték Áder János auschwitzi beszédét. Karikatúrákkal ékesített propagandát nyomni nem szoktunk, az elég barátságtalan lépés volna.
Mint olyan újságíró, aki láttam már külképviseletet belülről, és elegendő diplomatát, valódit és fedett státusút ismerek, pontosan tudom, miért éppen a szóban forgó lapban jelent meg az amerikai hirdetés. Nos, azért, mert az a baráti lap az amerikai nagykövetség számára. Az újságírók, gazdasági szereplők, politikusok, művészek megkörnyékezésének valóságos kultúrtörténete alakult ki az idők során, egyáltalán nem véletlen, ki melyik nagykövetséggel működik együtt. Annyi bizonyos, hogy az az újságíró, aki bejárogat valamelyik nagykövetségre, aki rendszeresen találkozik, egyeztet az adott külképviselet vezetőivel, munkatársaival, az indokoltnál többször ír pozitív cikkeket az illető országról, rendszerint fogott ember. Vagy ingyen szerelemből, nyelvtudása, kinti tanulmányai miatt vonzódik hozzájuk, vagy rideg számításból, aminek mindenféle kedvezmény, ösztöndíj, nyaralás, tanulmányút, konferenciázás, drága karácsonyi ajándék a jutalma. A sors fintora, hogy hajdan éppen a szóban forgó, amerikai hirdetésnek helyt adó lap munkatársa mesélte el nekem, hogyan próbálják megkörnyékezni az amerikai követségről. És hogy ő hősiesen ellenáll. Hát, a jelek szerint ma már nem annyira eltökélt – ha egyáltalán ellenállt valaha.
A magyar újságírónak azért illik távolságot tartania a külképviseletektől, azért muszáj jórészt munkakapcsolatra szorítkozni, mert magyar újságíró. Senki sem szolgálhat két úrnak, nem létezik, hogy magyarként amerikai – és izraeli, orosz, német, kínai, török – érdeket szolgáljunk a magyar érdek helyett. És nem süllyedhet odáig az ember, hogy teret enged a hazája belügyeibe való beavatkozásnak, hogy szabadságról és függetlenségről szónokol, miközben külföldi kormányok használják üzenőfüzetnek a lapját. Nyilván törvényes, amit tesznek, de mélységesen etikátlan. Ottlik Géza jut eszünkbe: az ember nem árulja el a hazáját, még ha rohadt is a hazája, ezt csinálja más, piszok munka; ember nem csinálja. Pláne, ha nem is rohadt az a haza, mint az Iskola a határon írásakor, pusztán küzd a megmaradásért, szabadságért, az önrendelkezés jogáért.
