A hazaszeretet mély és bonyolult érzés. Atavisztikus ragaszkodással szeretjük az elveszett Erdélyt, s pünkösdkor tízezrével kelünk át a határon, hogy ott legyünk Csíksomlyón a nagymisén. Észak-Erdély útjait ilyenkor magyar buszok és személygépkocsik tömege lepi el: néhány napra a magyarság megsokasodik, visszafiatalodik.

Nagyváradon a püspöki templomnál csak egy pillanatra állnak meg, aztán folytatódik a rohanás. Pedig érdemes lenne egy pillantást vetni a város gazdag, szecessziós belvárosára vagy a meglehetősen romos, hatalmas várra, amelynek árkában legalább magyar szó hangzik, ha nem is a legszebb: cigány gyerekek kergetik a bőrlabdát. Itt már géppisztolyos őr ül unatkozva, málló vakolatú épületek, rozoga hidak, alig járható utak vannak, a kifelé vezető úton kéregetők és részegek. Várad innen nézve olyan, mint egy harmincas évekbeli, ősi röntgenkép, amelyen a történelmi város sérült csontozata kirajzolódik a lakóteleppé silányuló hús alatt. S felvillan kis Amerikaként Mudura Sándor nagyváradi vállalkozó bevásárlóközpontja: ő Medgyessy Péter barátjaként ismert. Csucsánál mementónak ott a Goga múzeum, nem az Ady-zarándoklat, hanem a magyarokat irigylő költőből Bukarestben miniszterelnökké lett vasgárdista ideológus emlékhelye. Bánffihunyad és Kalotaszentkirály: megállás a protestáns hit kazettás mennyezettel, festett üzeneteket rejtő templomainál. Kalotaszeg a maga 25 000 lakosával az utolsó magyar végvár dél felé, a mócok földje felé, akik 1848-ban és a második világháborúban is feldúlták ezt a földet. Elgondolkoztató, hogy a hosszú úton Székelyföld határáig Kalotaszegen kívül szinte alig találkozni kétnyelvű helységtáblával, azaz az 1940-ben visszacsatolt északi részen a magyarság többségből kisebbségbe szorult. Tordáról, ahol a hajdani megyeház előtt a magyargyűlölő s szerb őseit is megtagadó Ion Ratiu szobra áll, letérünk Nagyenyednek. A gótikus csarnoktemplomban a református lelkész rögtönzött előadása a szórványbeli létről, szavaiban tréfa és komolyság váltogatja egymást. Tudják – nevet -, maguknál az anyaországban református testvéreim azon panaszkodnak, hogy néhol hat katolikus is jut egy reformátusra. Na, ezt szeretném megérni itt, Enyeden. A könyvesszobában megszólal a XIX. század második felének zenegépe, a Soroksári úton gyártott polyphon: a hatalmas, fogazott fémlemezeken felcsendül a Monarchia múló bája. Brassó felé el a kitelepült szászok falvait a cigányok és a románok a maguk képére alakították át. Kopottság, kosz és harsány színek, a csehókban törökösen ható román műzene, földig érő, csicsás szoknyák az asszonyokon, a férfiakon széles, Mexikót idéző szalmakalapok. A kanyargós utcákon a hatalmas, zárt portálok előtt a padokon hétvégi csevej, a paraszti barokkon bizánci színvilág. Az éjszakai Brassón keresztül Bukarest üzen, a műemlékek is mintha csak egy Caragiale-komédia díszletei lennének. Végre át a nyelvhatáron: Sepsiszentgyörgy. A belvárost ellepik a ballagó diákok, rokonok és szülők. A nagy forróság ellenére mindenki kiöltözve, a hangulat ünnepélyes és bensőséges, mint egykor nálunk is volt még a hatvanas években. S hogy a hatalom is magát mutogatva grasszáljon, egy szakasz terepruhás, géppisztolyos román katona vonul át a főutcán: pillantásaik s az ünneplők szeme elkerüli egymást. Alcsík falvai szinte kihaltak, mindenki Csíksomlyóra ment. Még egy-két későben lévő kocsi döngöl Csíkszereda irányába, szembeforgalom semmi. A mise közepére már mi is ott állunk a kissomlyói Salvátor-kápolnánál, amelyről a néphit szentül azt hiszi, hogy már Szent István korában állt, pedig őse egy fatemplomocska volt. A búcsúsok zöld ágaikkal úgy libbennek át meggörnyedve az oltár mögött, mint a mélytengeri halak. Hosszú a sor a csíksomlyói remete háza előtt, biztatásra és hitre várnak, rontásért a moldvai pópákhoz fordulnak. A csíksomlyói ferences barátok nagyon jók. Szegények és lelkesek. Egyszerűen és emberien beszélnek. Tudják, hogy itt minden a hit és a magyar gondolat szolgája. Félmilliónál is több ember imádkozik, énekel. A napba öltözött Boldogasszonnyal való párbeszéd a hívők személyes ügye, amelyet sok tapintattal és ügybuzgalommal igyekeznek elmélyíteni. Ebbe a személyességbe beleférnek a moldvai, hol románul, hol magyarul imádkozó csángók és a Mária-kultusznak áldozó román asszonyok is. Csíksomlyó misztériuma: a hegyek és a lelkek összeborulása. Farkaslakának vesszük az irányt, megnézni Tamási Áron sírját és szülőházát. Valószínűleg az író maga sem tudta, hogy ragaszkodása szülőfalujához és eltemettetése a modern, tömeges turizmus korára Farkaslaka felvirágzásához fog vezetni: a falu a szó szoros értelmében az ő kultuszán gyarapszik, akárcsak Korondé a székelyföldi agyagon. A Firtos-hegy nyugati meredekén fekvő unitárius község, Énlaka viszont maga a lassú pusztulás. A szocialista kollektivizálás kezdetén még hétszáz lakója volt, a rendszerváltást követően mostanra még kétszázan sem maradtak. Hetente kétszer megy busz a rossz makadámúton, iskolájában az egyetlen összevont osztálynak öt tanulója van. (Tréfásan mondják, ebből is csak két és fél a magyar.) Énlaka templomában látható az a híres székely rovásírásos felirat, amely Jókait is megihlette: „Georgyius Musnai Egy az Isten.” A temetőben erre és Firtos várának legendájára gondolok, amelynek középpontjában a jó tündér, Firtos és a gonosz tündér, Tartod harca áll. A XXI. századi változat: Énlakát Tartod a harmadik világba taszítja. Még egy szomorú villanás: Kolozsvár. A régi várost felfalták a lakótelepek, s a román népvándorlás szinte letörölte Európa talán legbéketűrőbb s legtürelmesebb nemzetét Kolozsvár utcáiról. A magyar kisebbség itt legfeljebb azzal vigasztalódhat, történelem és betegség emberemlékezet óta abban egyezik meg, hogy senki sem tudja, mire vezet. Erdély területén 1918-ban alig volt két-három román többségű város…