Reformkor
A professzorokból, direktorokból és az ördög tudja, miféle potentátokból álló gyülekezet már évtizedek óta megkerülhetetlennek számított a magyarországi színjátszás berkeiben. Most hökkenten hallgatták a lelkes honfiút, aki szemlátomást fel akarja forgatni ezt a jól működő rendszert.
– Mit zagyvál itt össze? – vakkantottak rá. – Színjátszás magyarul? Hiszen ez a nyelv csak kocsisok káromkodására alkalmas. El tud maga képzelni Hamletet magyarul?
– Hiszen van már példa – szólt öntudatosan a férfi. – Déryné hatalmas sikerei. Ez a mi álmunk: magyar színházban, magyar darabokban, magyar színészekkel, magyar nézőknek.
– Ugyan már, ne kacagtasson. A magyarok bunkók, majd mi megcsináljuk a német színházat, az kultúra. A nézőknek ez tetszik.
– Igen, mert fogalmuk sincs róla, hogy másmilyen színház is létezhetne. Sosem láttak magyar szívű előadást. Majd mi megmutatjuk, milyen az.
– Be sem eresztjük a magukfajtát a mi színházainkba. A világnak kialakult rendje van, és abba nem engedünk belepiszkálni. A német színház jó, korszerű és színvonalas. A magyar provinciális, gyenge és nem is létezik. Nem is fog, mert itt sosem lesz magyar kőszínház. Mit is játszanának benne, öregem? El tud képzelni egy magyar drámát? Magyar operát? Képes-e bárki magyarra fordítani Shakespeare-t?
– Most változások jönnek, figyeljen a szavamra. Olyan reformkorra ébredünk rövidesen, hogy arról koldulnak valamennyien! És lesz magyar színház. Lesz benne magyar dráma a történelmünkről, magyar költők és írók darabjai, magyar zeneszerzők, magyar színészek és magyar direktorok.
Faképnél hagyta a nagy tekintélyű gyülekezetet. Az egyik öregecske direktor a honfiú után kiáltott:
– Na, csak küldje ide azt a Dérynét, majd jól a szoknyája alá nézünk!
A honfiú visszajött, és orrba vágta a vén kéjencet.
– És ennek is vége lesz! – jelentette ki. – Pökhendi, önimádó, erkölcstelen bagázs!
