Hirdetés

Az ellenzéki magyar szürkeállomány (nem azonos a szürke marhával, bár olykor mutatnak hasonlóságot) folyamatosan azon dolgozik, hogy megnyerje magának a társadalom minél szélesebb támogatását.

– Mit csinálhatnánk még ez ügyben – tanakodtak, amíg szétosztották egymás között a dollárkötegeket –, amikor már szinte mindent megtettünk érte? Hiszen nehéz volna a mi embereinknél szimpatikusabb, vonzóbb, hitelesebb alakokat találni.

– Ott vannak ezek a remek kommunista családból származó politikusaink, akikre oly szívesen gondol a magyar nemzet. Vagy ezek a szabadelvű tanárok, akik még az egyetemen is azt magyarázzák a tanár szakosoknak, mennyire reménytelen a pedagógusok helyzete, aztán csodálkoznak, ha senki nem akar a pályára menni. Vagy a diákok közül is rendre kimazsolázzuk a legkedvesebb, legokosabb, legízesebben beszélő tanulókat, mégse tudjuk megközelíteni a negyvenszázalékos támogatottságot. Pedig mellettünk agitálnak elvont művészek tucatjai élvezhetetlen vagy nem is létező életművük szemétdombjának piedesztálján, Umbriából és Provence-ból üzenve haza a nyomorgók himnuszát. Empatikus amerikai nagykövetek keresik az utat a szuverenista magyar szívekhez bátor és előremutató tanácsaikkal, és még mindig nem omlanak lábunkhoz Hunnia szélsőségben megőszült szavazói. Fura nemi identitású, nagyhangú erőszakosok, istengyalázó ateisták, magyargyalázó újságírók tesznek hitet mellettünk, mégsem gyarapszik a bázisunk. Minden eszközzel igyekszünk támogatni az ukránokat, hiszen nemes lelkű, irántunk elkötelezetten baráti érzelmeket mutató nép, dicséretesen gondoskodnak az ott élő magyarokról, rendben tartják a vereckei emlékművet és a munkácsi turulszobrot.

– Pedig lehetnénk undokak is; elnevezhetnénk sétányt egy pufajkásról. Vagy utcára szólíthatná az embereket egykori kormányfőnk, aki korábban lövetett a tüntetőkre, esetleg hivatkozhatna Nagy Imrére az a délceg amazonunk, akinek a nagyapja kivégeztette.

– Vajon miért nem szeretnek minket ebben a k.rva országban?

Korábban írtuk