Szobortalálkozó

A szobrok kicsit merev tartással, de patetikus arckifejezéssel vizsgálgatták egymást. Széchenyi még külön azon is bosszankodott, hogy éppen itt kellett találkozniuk.

– Kossuth tér – dünnyögte. – Az én terem sokkal kisebb. Ráadásul nekem kellett idebandukolnom szegény, elhanyagolt Lánchidamtól…

– Na és nem a Széchenyi rakparton jöttél, gróf úr? – kiáltott le neki Andrássy a lováról.

– Az urak csak ne szóljanak semmit! – dörgött át a Parlament északi oldalától Tisza. – Gyulának ott az a gyönyörű sugárút. Engem meg hajdan le is döntöttek innen.

– De legalább visszatették – szólt bájosan Erzsébet királyné, ki föl sem kelt a pamlagról, amelyen átlibegett a Dunán. – Szegény Ferencemet kivették a helyéről a Hősök terén, még a hídját is átnevezték.

– Az azért nem akkora baj – ellenkezett Kossuth. – Szép is lenne. Miféle ország volna az, ahol nekem is szobrom van, meg neki is? Rákóczinak sem kell József császárt néznie – mutatott a nagyságos fejedelemre.

– Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa… – motyogta a tér déli oldalán a költő, a vizet figyelve.

Nagy nyerítések kíséretében belovagolt közben a térre a hét vezér, sőt Budáról Szent István is; tajtékos paripáján pedig Mátyás Kolozsvárról.

– Hallom, az amcsik átírják a történelmüket? – kérdezte Antall József mellszobra.

– Amcsik? Azok meg kik? – csodálkoztak a vezérek.

– Amcsik? Mifene? Olyan is van? – csodálkozott Szent István, Mátyás és a titokzatosságba burkolódzó Anonymus a Városligetből.

– Van nekik történelmük? – kerekedett el Rákóczi szeme.

– Azért igazságtalanság – méltatlankodott még mindig Széchenyi –, hogy én vagyok a legnagyobb magyar, de Tisza mintha magasabb volna.

– Ezt nem centiméterben mérik, gróf úr. Andrássy is monumentálisabbnak tűnik Szent Istvánnál…

– De mindannyiunknál nagyobb Thuránszkyné Gaál Erzsébet – szólt közbe József Attila, felmutatva a Gellért-hegy tetején pálmaágat tartó hatalmas nőalakra. – Róla mintázták – tette hozzá magyarázatképpen.