Teremtmény

– S te, Lucifer, hallgatsz, önhitten állsz?

– Uram, te minden embert a saját képmásodra teremtesz. Mindegyik egyforma, ez roppant unalmas, és fogalmazhatnék úgy is, hogy diktatórikus. Nem lehetne valakit végre az én képemre alkotni?

– Távozz tőlem, Sátán! Hiszen én rosszat nem teremtek.

– Oké, hát engedd át nekem. Csak egyszer!

– Nagy kalamajka lesz belőle.

– Majd helyrehozod. Már tervem is van rá, milyen legyen. Olyan, akár én magam: a tagadás szelleme, szembeszegül mindennel, ami isteni, ami természetes, ami a rend. A dac, arrogancia, hiúság és gőg megtestesülése. – Elkészült a mű. – A neve pedig az én nevem második része: Fer. – Az Úr fogta a fejét, de ráhagyta. Lucifer belemelegedett: – Mégse hagyhatjuk szegényt teljesen egyedül, életre hívok mellé egy asszonyt is. – Életre hívta. Nézegette, fintorgott. – Kicsit fiús, de amíg nem kezd öregecskedni, addig megfelel. Ő a nevem első felét kapja: lux a fény, vagyis világos, németül klar. Most pedig kiviszem Fert a pusztába megkísérteni. – És kivitte. – Tessék – mondta, a sziklákra mutatva –, itt vannak ezek a kövek, akarod, hogy kenyérré változtassam őket?

– Inkább borrá meg forinttá. És euróvá, dollárrá. Azt is lehet?

– Mindent lehet. A következő: neked adom egy ország kormányzását, ha leborulva imádsz engem.

– Hát ez korrekt ajánlat, már borulok is.

Lucifer elégedetten mosolygott, eddig simábban ment, mint gondolta. Jöjjön a harmadik. Ha mégsem tökéletes a teremtménye, akkor azt fogja válaszolni: „Ne kísértsd az urat!” A sötétség igazán elkötelezett híve viszont vakon követi gazdája utasításait. Fölvitte hát a templom párkányára, és ráparancsolt, hogy ugorjon le. Nem sokat teketóriázott, már ugrott is.

Az Úr nevetve figyelte.

– Elég nagy kretént alkottál, öregem. De hát te ilyet tudsz. Nem tartott sokáig.

Lucifer sejtelmesen somolygott.

– Á, ez talpra esik. Meglátod, uram, még visszatér.

Az Úr visszanyerte méltóságos komolyságát:

– De azt már én se nézem ölbe tett kézzel!