Tőmondatok
A Színház-és Filmművészeti Egyetem (SZFE) gerjesztett kálváriájáról az embernek tőmondatok jutnak eszébe. Rövid, velős igazságmorzsák, amelyekről persze mindenki pontosan tudja, hogy igazak, de olykor megspóroljuk számbavételüket.
A tőmondatok nagyjából így festenek.
A diák még nem művész. Senkit nem rúgtak ki, az oktatók sorra felmondanak. Egyetlen állami tanintézet sem teljesen szuverén a saját ügyeiben. Az irányított rend ezerszer jobb, mint a tudatlanok anarchiája. Nincs kőbe vésve, hogy az SZFE a hazai színiképzés egyetlen hiteles intézménye. Nem igaz, hogy a politika a baloldali kormányok idején távol tartotta magát a színművészetitől. Nem igaz, hogy ott valamilyen páratlanul értékes szakmai képzés folyik. Nem igaz, hogy az eltávozott tanárok pótolhatatlanok. Nem igaz, hogy kötelező színésznek, rendezőnek szegődni, ha cserébe ellopják az ember lelkét.
Hosszasan sorolhatnánk tovább a tőmondatainkat, de inkább elmélkedjünk egy kicsit Vidnyánszky Attila egyik gondolatáról. Amely szerint ez az egész hercehurca már réges-régen nem a színművészetiről szól. Teljesen egyetérthetünk a kuratóriumi elnökkel. Idézzük csak fel Gyurcsány fenyegetését, miszerint Vidnyánszky földönfutóként végzi, ha ők hatalomra kerülnek – ilyesmit Flúgos Feri csak akkor mond, ha politikai motivációi vannak. Az sem véletlen, hogy a papíron szakmai demonstrációhoz rögvest ellenzéki vezetők, politikusok, pártaktivisták csatlakoztak. Ehhez a sajátos népfronthoz az SZFE sok oktatója, diákja partnerül szegődött. Szinte éreztük a tarkónkon a lihegésüket, ahogyan nagy erőfeszítéssel a teljes politikumra rá akarták tolni a saját emberi és a szakmai sértettségüket. Az apró ellentmondás, miszerint az SZFE mindig is teljesen politikamentes volt, most pedig politikai jelszavakkal, politikusok kezét fogva támadnak, nem zavarja őket.
Nézegetem az aláírók és szimpatizánsok hosszú sorát, és cseppet sem csodálkozom. Ha leülök a balhé első napján, rágom egy percig a ceruzámat, nagyjából összeírtam volna ugyanezt a szimpatizánsi kört. Meglepetés volna, hogy az Alföldit körbenyaldosó osztrák, német színiszervezetek úgy foglaltak állást, ahogy? Hogy olyan figurák tiltakoznak, mint a vértehetségtelen, betegesen önimádó román–magyar Gáspárik Attila Marosvásárhelyről? Hogy az alternatív-anarcho-csatornista „színházak” is felszínre merészkedtek, és bár roppant függetlenek, menetrendszerűen betagozódnak csordatársaik mellé az első füttyszóra?
Ugyan. Ezek az emberek, ezek a szervezetek a kultúra vámszedői, semmi több. Egyáltalán nem fontos, mit mondanak, mit ordítanak, mire bujtogatnak. Az SZFE-hisztéria mellett kiálló művészek, színészek, rendezők, könyvtárosok, politológusok, költők és mindenféle csodabogarak szokás szerint nulla felelősséggel, de izmusaiktól teljességgel átitatva zajonganak. Ennyit tudnak, ennyit érnek. És tényleg nem számít, mit mondanak, mert szerencsére az ország többségét egyáltalán nem érdekli, hogy aktuális törzsi meccseikben éppen hogy állnak. És nem azért, mert az ország többsége bunkó, hanem azért, mert a művészetről más elképzelései vannak, mint a tizenötmillióból hetvenezer embert megmozgató Pintér Bélának meg a már elmenekült, de valamiért mégis itthon tartózkodó Schilling Árpádnak. Sehol nincs előírva, hogy ezeket az embereket zokszó nélkül el kellene ismernie mindannyiunknak. Az elemi újságírói és emberi szabadságot védem, amikor leírom, mert leírhatom: kóklernek tartom őket, kiráz a hideg attól, amit csinálnak, nevetséges magamutogatásnak és vérbeli pojácaságnak tartom színházi játékaik zömét.
Sajnálom. A létező szocializmusban nőttem fel, egy életre elegem lett a rám tukmált kötelezőkből. Hadd döntsem el én magam, hogy kit olvasok, melyik színházba járok, kit tartok figyelemre méltó művésznek, és kit nem. Ugyanezt az önálló gondolkodást javaslom a túloldalon ajvékolóknak, azzal a megjegyzéssel, hogy ne erőszakoljanak rá ízlésdiktátumokat senkire. Nem udvariasságból, hanem jól felfogott érdekből. Ha ugyanis nem tűnt volna fel, minden apró és jelentősebb térvesztésüket a magyar kultúrában (mely reményeim szerint folytatódik) erőszakosságuknak, kizárólagosságra törekvésüknek köszönhetik.
Megvan a rugóhatás, ugye? Az emberi természet olyan, mint a rugó: minél jobban összeszorítod, annál nagyobbat pattan a végén. Nem, a kulturális diktatúra sem mentes a rugóhatástól, a normalitás egy idő után visszaveszi elvesztett területeit. Ennek a meccsnek is ez lesz a vége, a hülyeség, a perverzitás, a beteg gondolatok csak ideig-óráig kerekednek felül, a végén minden szépen visszafordul önmagába, a romokon új minőség emelkedik majd. A lázas forradalom újra és újra elbukik, az emberek pedig továbbra is a szépet, a tanulságost, a lélekemelőt keresik a művészetben, mert erre vágynak, nem Schilling Árpád meredező pöcsére.
Tisztelettel gondolva minden művész barátomra, csendben azért azt is jegyezzük meg, hogy egy színész, zenész, képzőművész semmit sem fog fel jobban, teljesebben a politikából, mint egy szobafestő. A művészek a saját művészetükben különlegesek, a mindennapokban nem. Ugyanolyan hülyeségeket vagy éppen eredeti gondolatokat közölnek, mint bárki más. Következésképpen felesleges és haszontalan kéretlenül adott tanácsaikat megfogadni – annál is inkább, mert a politikához teljesen nyilvánvalóan más képességekre, indíttatásra van szükség, mint amelyekből nekik bőséggel juttatott a Gondviselés.
Ez a gondolatmenet azonban messzire vezetne, elégedjünk meg mai utolsó tőmondatunkkal.
A végén mindig kisüt a nap.
