Trianon100 – Elveszünk, hogy magunkra találjunk

Minden ember életében jelen van valamilyen módon a veszteségtől, a veszteségből fakadó fájdalomtól való félelem. A legtöbben – főleg egy bizonyos kor felett – éltek már át olyan eseményeket, amelyek egy pillanat alatt megváltoztatták egész életüket. Olyan nehéz időszakokat, amelyek sok fájdalommal jártak, és gyakran nem sok kilátással kecsegtettek.

A félelem nem feltétlenül rossz, hiszen végső soron ez segít bennünket a túlélésben.

Az ember rendkívül könnyen elvész a fájdalomban. Ilyenkor a legsebezhetőbb, és ennek tökéletesen tudatában is van. Fájdalma csillapításának érdekében képes bárkivel bármilyen kompromisszumra: fájdalmában vagy attól való félelmében fogékony leginkább a „rosszra”. Éppen ezért joggal mondhatjuk, hogy az ember számára a veszteség, a balsors a legnagyobb kísértés is egyben. Ekkor a legerősebb a késztetés, hogy a rosszat cselekedje: gyűlöljön, az igazságtalanság nevében hadat üzenjen sorsának, megfeledkezve a biblikus parancsról, miszerint „…csak én tudom, mi a tervem veletek.” (Jer. 29, 11.) A veszteségeket szenvedő mindig önmagára jelenti a legnagyobb veszélyt, pedig a fájdalom a legnagyobb tanítómester, így mindig nagy lehetőségeket rejt magában. José Ortega y Gasset ekképpen fogalmaz A tömegek lázadásában: „mivel ez a való igazság – tehát, hogy az élet nem más, mint hogy az ember elveszettnek érzi magát –, aki ezt felismeri, az máris elindult azon az úton, hogy megtalálja magát, hogy ráleljen az igazi valóságára. Akkor már szilárd talajon áll, s mint a hajótörött, szemével ösztönösen keres valamit, amiben megkapaszkodhat, s akkor ez a tragikus, izgatott, tökéletesen nyílt tekintet – mivel a menekülés múlik rajta – egyszerre rendet teremt élete zűrzavarában. Csak ezek az igaz eszmék: a hajótörött eszméi. Aki nem érzi valóban elveszettnek magát, az menthetetlenül elvész, vagyis sosem talál rá a saját valóságára.” Az elveszettség érzése tehát: lehetőség.

Vannak olyan, nagy közösségeket érintő traumák, „hajótörések”, amelyeket súlyuknál fogva az őket közvetlenül elszenvedő generációk nem képesek „egyedül” kihordani, megérteni, ad absurdum feldolgozni, saját valóságuk részévé tenni. Túlzás nélkül kimondhatjuk, a XX. század története ilyen traumák története, ami leginkább a fájdalomból fakadó rossz döntések sorozatának eredménye. Van, amikor a megértéshez vezető út terhét közösen, generációkon átívelően kell hordoznunk, így még egy száz évvel korábbi esemény is teher marad a közösség jelenleg élő tagjai számára. Ezt nekünk, a (sors)közösség ma élő örököseinek, a térben és időben ezen közép-európai történethez rendelt szereplőknek tudomásul kell vennünk, továbbmegyek, ezzel nekünk valamit kezdenünk kell. Egy biztos: a feladatot el kell végezni, hiszen a feladott leckét – hívő ember számára ehhez nem férhet kétség – nem lehet negligálni, már csak azért sem, mert ha nem vesszük magunkra a feladatot, akkor nem lesz miénk a feloldozás sem. A félreértés ezzel kapcsolatban jellemzően abból fakad, hogy a Trianon óta megszületett generációk tagjainak többsége „Trianont”, tehát 1920. június 4-ét akarta és akarja feldolgozni, ez pedig sajnálatos módon nem lehetséges. Ami a múltban van, az már nem vitális többé, afölött nincs hatalmunk, nem a mi életünkben játszódik, így azt a jelenbe átemelve valóságunk részévé tenni mi már nem tudjuk. Trianont közvetlenül csak azok dolgozhatták (volna) fel, akik átélték, akiknek mindennapjaik rögvalósága volt a döbbenetes igazságtalansággal való szembesülés, a fájdalom. Ami fölött nekünk hatalmunk van, az, ami mindebből a mi életünk része maradt: Trianon mai napig élő és bennünket sorozatos próbák elé állító következményei. Amikor e száz évvel ezelőtti döntés következményei arcon csapják a ma élőket, minden egyes alkalommal ott rejlik benne a lehetőség is, hogy partot érjünk végre, és rátaláljunk „saját valóságunkra”, hogy megértsük: ez nem csak a mi történetünk.

Trianon története az egész régió története. A szerződés vesztesének feladata a talajra találás, nehéz sorsának feldolgozásán keresztül a felemelkedés valami többé, mint ami korábban volt. De mi a helyzet a „győztesekkel”? Az ő történetükben is fel volt/van adva a lecke. Mi is volna ez? Kezdjük ott, hogy egy íróasztalnál ülve egy tollvonással nem lehet valódi határokat rajzolni. A határok, az államok területei évezredek szerves együttélésének következményei voltak, a határoknak földrajza, története és „evolúciója” volt: a határok az életből fakadtak. Egy önkényesen megrajzolt határ és ezen keresztül új és megújult államok létrejötte a nyertesek oldalán is nagy felelősséggel járt (volna). Egy percek alatt újonnan megrajzolt határokkal körülvett területen élők (többsége) előtt két út áll. Az egyik, hogy a vesztesektől a fentiek szerint „elvárt” szembenézést ők is elvégzik, és az államnak a helyzetből adódó, így szükségszerű „identitásdeficitjét” őszintén felvállalva, ehhez méltó testtartással útnak indulnak, bízva abban, hogy az idő összeforrasztja azt, ami nem tartozik egybe. A másik út – és úgy gondolom, a történelem jól ismert eseményeinek fényében kijelenthetjük, a győztesek többsége ezt választotta –, hogy az érezhetően ingoványos talajon agresszióval, elnyomással, pszeudovalóság kreálásával pótolja azt, amiről pontosan tudja, hogy hiányzik. Elveszni próbatétel, de megérkezni is az. Ez azonban nem a mi terhünk, legalábbis nem a mi lelkiismeretünket terheli, mi csak a magunk „részéért” vállalhatjuk a felelősséget.

Mindent egybevetve egyvalami tagadhatatlan: azt, hogy ki „győztes”, és ki „vesztes”, nem egy esemény határozza meg, hiszen a győzelem és a veszteség nem a mi emberi, egyszerű, szubjektív mércénk alapján ítéltetik meg. Nem az esemény, hanem az azt követő folyamat mutatja meg az igazi győztest, hiszen az élet nem más, mint egy nagyon komoly lecke: az nyer, aki megtanulja, amire sorsa tanítani akarja. Leckét pedig nemcsak a pillanat relatív vesztese kap, de az ellenében nyertes fél is: igen, neki is fel kell nőnie a feladathoz.

Ez nem csak a mi történetünk. Közös történet, régiónk közös története, amelynek legabszurdabb üzenete, hogy mindenki lehet győztes, még a hajótörött is, ha fájdalmában, elveszettségében megtalálja saját valóságát. Trianonnak a magyar nemzet halálát kellett volna okoznia, ehelyett – száz év elteltével bizton állítható – megerősítette a nemzetet. Magyarország túlélte azt, amiről senki nem gondolta, hogy túlélhető. Ez a tény önmagában azt erősíti, hogy közös terhünket többé-kevésbé elbírtuk, a próbát kiálltuk. Trianon megtanított bennünket arra, hogy nem magától értetődő a nemzet egysége, és arra, hogy felelősséggel tartozunk egymásért, hazánkért, közös jövőnkért. A felvidéki, erdélyi, kárpátaljai, délvidéki és anyaországi magyarok megértették, hogy csak egymásra számíthatnak, ezért összekapaszkodtak, és most közelebb vannak egymáshoz, mint valaha. A trianoni próbatétel olyan látásmódot ad a magyaroknak, amilyen senki másnak nincsen, és amelyet senki más nem érthet meg. Ez a hajótöröttek szövetsége: a túlélőké. A békediktátum következményei azonban még napjainkban is valóságunk részét képezik, ami továbbra is lelki és szellemi feladatok elé állít bennünket. Mindannyiunkat, így a győzteseket is. Bízzunk benne, hogy e felismerésben hamarosan szomszédainkkal is osztozva, együtt, új fejezetet kezdhetünk régiónk történetében. „Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; Üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk.” (2Kor 4,8-9) Mi maradunk.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatóhelyettese.