V mint győzelem

Amikor április 3-án reggel megpillantottam a kertet beborító fehér leplet, eszembe jutott a rendszerváltáskori Fidesz-szlo­gen: „Nem fog havazni, menj el szavazni!” Anno elmentem, leszavaztam az MDF-re. Nem gondoltam, hogy az akkori pártok közül harminckét évvel később (az MSZP nevetséges romjai mellett) éppen a Fidesz marad meg.

Sőt az a fiatalember, akinek a Nagy Imre-temetésen elmondott beszédét élőben hallgathattam a Hősök terén, immár magyar miniszterelnöki rekorderként tizenhat évnyi kormányzással a háta mögött, 2022-ben ismét felhatalmazást kap az ország vezetésére. De bizonyára ő sem gondolta volna, amikor – nem minden kockázat nélkül – felszólította a hatalmat a szovjet csapatok kivonásáról szóló tárgyalások megkezdésére, hogy harminchárom év múlva azoktól és azok ideológiai leszármazottaitól kapja meg az oroszbérenc és diktátor jelzőt, akik behívták a szovjet hadsereget, s akik e megszállásra támaszkodva tartották fenn valóban diktatórikus rendszerüket.

Mi, akik megéltük a 2002-es összeomlást (amikor a kormányzati eredmények dacára visszatért a hatalomba a baloldal és a liberálisok furcsa, a magyarellenességben közös koalíciója), szeretjük az ilyen tiszta sikereket, mint a mostani; nem kellett sokáig izgulnunk, mert a kormánypártok győzelme gyorsan és egyértelműen kiderült. 2002 után látszólag elvesztegettünk nyolc évet, megismerhettük a nehéz szavakkal alig boldoguló D–209-est és a hibbant Néró szemkilövetésekben kicsúcsosodó hazaárulását. De talán kellett ez a kis kitérő, hogy a nemzeti gondolat megerősödjön, és többé ne találhasson rajta fogást sem vírus, sem gazdasági válság, sem népvándorló migránsok, sem a gyarmatosító nyugat, sem a kommunistáktól fasisztákig terjedő fura szövetség.

Harmadik gyermekem abban az évben, 2001-ben született, amikor ez a rovat itt a Demokrata hasábjain elindult. Ezen a havas vasárnapon első szavazóként már ő is voksolhatott.

A történelem soha nem ér véget, és ezúttal sem futottunk zsákutcába. Deo gratias!