Vakcina

A múlt század hetvenes éveiben történt (volna): az anyukák türelmesen várakoztak a körzeti orvos egészséges rendelésén, hogy ölükben tartott kisdedeik megkaphassák a kötelező védőoltást. A fehér csempéken plakátok és rajzok mutatták be régi korok borzasztó fertőző nyavalyáit a himlőtől a tbc-ig.

Ott virított kinyomtatva a Kincskereső kisködmön teljes első fejezete is, amelyben a főhős beszélni még alig tudó kishúga meghal torokgyíkban. Két kép a Sabin-cseppek bevezetése előtt járványos gyermekbénulásban megbetegedett, vastüdőben fekvő fiatalt ábrázolt.

A sorra kerülő mama, karjában a picivel, belépett a rendelőbe. A doktor már fel is szívta az ampulla tartalmát a fecskendőbe, és készült beszúrni a tűt, amikor az anya hirtelen arrébb húzta a csecsemőt.

– Mondja csak, ez milyen vakcina? Hol gyártották? Mi a hatóanyaga, az engedélyezési sorszáma?

– Tessék? – rökönyödött meg az orvos, mert ilyesmivel eddig nem találkozott.

– Az én babámnak csak a nyugatnémet felel meg, mindig azt képzeltem, hogy a mama kicsi kedvence eredeti nyugatnémet oltást fog kapni. Úgy tudom, csak az a hatásos.

– Hány esetről hallott mostanában idehaza, hogy diftériában meghalt volna valaki? – kérdezte fáradtan az orvos.

– Nem jellemző – ismerte el. – De van-e jogom ilyen döntést meghozni helyette? Úgy képzelem, ha majd felnő, akkor eldönti, szeretné-e az oltását.

– Vajon, ha meghal közben diftériában, meg tudjuk-e tőle kérdezni?

– Egyszerűbb lett volna elvetetni, mint a másik kettőt – bosszankodott az asszony –, akkor most nem állna itt szegény a közegészségügy diktatúrájával szemben.

Váratlanul belépett a szomszéd szobából a védőnő, talpig munkásőr-egyenruhában.

– Ki beszél diktatúráról? Ne nyafogjon, nyomjuk be azt az oltást, aztán menjen szépen haza!

A mama hirtelen behúzta a nyakát.

– Nem lehetne, hogy diftéria se legyen, és így se beszéljenek az emberrel? – kérdezte ijedten.

– Talán majd lesz egy olyan kor is – vont vállat az orvos.