Válasz az aszályra

A térségünket sújtó rettenetes aszály nyomán a Demokratában sorra jelentek meg a vizeink sorsával és a vízgazdálkodásunk jövőjével foglalkozó cikkek. Az idei 27. számban adta meg az alaphangot Ágoston Balázs és Sinkovics Ferenc: Őrizd a vizet! Kifolyik kezünkből a Kárpát-medence kincse – ezzel az ébresztő, mozgósító címmel, sokoldalú megközelítésben kaptunk tőlük, illetve riportalanyaiktól képet a Kárpát-medence természetes vízbőségéről, valamint arról, hogyan vált (ennek ellenére, kétszáz év alatt) rendszeres vízhiánnyal küzdő országgá Magyarország és különösen az Alföld területe.

Aztán a 29. számban közölt cikk szerzője, Pataki Tamás megállapította, hogy emberemlékezet óta nem sújtotta ilyen aszály a Tiszántúlt, ahol a mezőgazdaságból élő népesség immár lehetetlen helyzetbe került. A 31. számban Sinkovics Ferenc Nagy István agrárminisztert szólaltatta meg, aki már a mezőgazdaság személetmódjának teljes átalakításáról, az aszályos időszakokhoz való alkalmazkodás szükségességéről, az agroerdészeti rendszerek elterjesztésének szorgalmazásáról tájékoztatta az olvasót.

Ugyanebben a számban Ágoston Balázs a Nemzeti Közszolgálati Egyetem és a Budapesti Műszaki Egyetem víztudományi és vízgazdálkodási szakembereihez fordult kérdéseivel, akik megerősítették, hogy a helyzet romlása valóban az elmúlt évszázadokban végrehajtott folyószabályozási, belvíz- és árvízmentesítési munkálatokkal összefüggésben következett be, ezért tartós javulás sem lehetséges a lefolyási, a bel- és árvízi viszonyok jelentős korrekciója nélkül. Sürgető feladat a csapadék és az árvizek megfogása és az öntözött mezőgazdasági területek megsokszorozása.

A BME docense, Mészáros Csaba szerint amennyiben megvalósultak volna az 1984-ben elkészült vízgazdálkodási kerettervben kitűzött célok, akkor a jelenlegi problémák egy része nem létezne. Bíró Tibor, az NKE dékánja is a folyók duzzasztását, vízlépcsőzését tartja szükségesnek a talajvizek táplálása érdekében.

Okosabbak lettek a tisztelt Olvasók e jó szándékú, lelkiismeretesen elkészített cikksorozat után? Aligha. Bár gyanútlanul azt hihetnék, a sok évtizedes helyben járás után, arra az egyetértésre építve, ami a felsorolt cikkek szerint kialakult a politikusok és a szakemberek között, megkezdődhet az érdemi változás. Azonban az újságírók egyáltalán nem tehetnek róla, de a vízügyi gyakorlatra vonatkozó információk és a mögötte meghúzódó tudományok (a geológia, a hidrológia, a meteorológia stb.) egyes tételei nem egykönnyen adják meg magukat a laikus érdeklődők ostromának. Nem azért, mintha a téma túl nehéz volna, hanem azért, mert a szakemberek óvatosan fogalmaznak, és nem bontják ki teljesen az igazságot.

Az ismeretterjesztés sikere ugyanis azon áll vagy bukik, hogy a közönség megérti-e: valójában mik is a következményei annak, hogy a vízgyűjtő területre (az Alpok egy részére és a Kárpát-medencére) hulló éves csapadékmennyiség időben is szeszélyesen oszlik el, és a lefolyás és beszivárgás mértéke ennek megfelelően alakul. Ezen múlik minden, hiszen ennek hatására évente általában mindössze 10-40 napig tart a nagyvízi (árvízi) időszak a különböző vízfolyásokon, amikor jelen van és megfelelő módszerekkel könnyedén visszatartható, gravitációsan betározható, később olcsón hasznosítható volna az éves átfolyó vízmennyiség 50-60 százaléka.

Ennek megfelelően a kisvízi időszak hossza évente 300 nap körül van, amikor az éves átfolyó vízmennyiségnek legfeljebb csupán 10-14 százaléka volna kitermelhető (drágán), még úgy is, hogy rafinált és természetromboló beavatkozásokkal akadályozzuk, lassítjuk a lefolyást.

A hagyományos síkvidéki vízgazdálkodás (fokrendszer) hosszú évszázadokig kiválóan működött Magyarországon, amelynek keretében őseink az árvizeket hasznosították, és ez a rendszer azt is biztosította, hogy ne kelljen az árvíz romboló hatásától tartaniuk. A fokrendszer eltörlése a XVI. és XVII. század háborús rombolásainak, illetve a tulajdonviszonyok gyökeres átalakításának (XVIII. és XIX. század) következménye lett. Az árterületek is magántulajdonba kerültek. Sajnos, ez a területi atomizáltság amíg csak fennáll, lehetetlenné teszi a közös érdekű vízhasznosítás újjászervezését.

A XIX. és XX. században olyan vízgazdálkodási módszert valósítottak meg Magyarország területén, és jellemzően mindenfelé máshol is, amelynek alkalmazásával az árvizekkel nem is lehet gazdálkodni, csak meg lehet kísérelni védekezni – gátakkal – az árvízkárok ellen. E módszer hatására kiszáradtak az alföldi területek, eltűnt a talajvíz a termőföldek alól. A mezőgazdasági vízhasznosítási szakágazat lényegében az év minden napján – elvben – rendelkezésre álló kisvízi vízmennyiség hasznosítását tűzte ki célul, tehát megelégedett az ország vízkészletének 5-8 százalékával, amit ráadásul drágán, nagy energiabefektetéssel lehetett csak a termőföldekre juttatni. Sok gazdaság az öntözés magas költségei miatt nem foglalkozik mesterséges vízutánpótlással.

Pontosan ez az a tény, amit a szakemberek nem hangsúlyoznak ki eléggé. Emiatt az olvasó úgy vélheti, hogy lehetséges volna az 5-8 százaléknyi víztömegből kielégíteni a természet és a mezőgazdaság vízigényét. Holott ez egyértelműen kevés, és csak drága pénzen juttatható el a földekre. És még a nagy síkvidéki folyók rendkívül természetkárosító és vízbázisromboló belépcsőzésének hatására sem nőne a hasznosítható készlet mennyisége 9-12 százalék fölé, ami még mindig nagyon kevés, mivel egyre gyakoribbak a forró, aszályos nyarak.

Ha továbbra is a folyók duzzasztása és vízlépcsőzése maradna a megoldás kijelölt iránya, a magyar mezőgazdaság nem kapná meg megérdemelt támogatását a vízgazdálkodási szakmától, és egyre beljebb menetelnénk a zsákutca torka felé! Remélhetőleg azonban elkövetkezik a vízgazdálkodás rendszerváltása is, ami végre lehetővé teszi a komoly tervezést és építkezést a magyar földek rehabilitációja, a vízhasznosítás rendszerének megújítása érdekében.

Ehhez első lépésként közösségi tulajdonba kell venni, fel kell vásárolni a síkvidéki árterületeket, vagyis az árterületek azon részét, amely mindeddig elkerülte, hogy visszavonhatatlanul beépítsék, így tehát intenzíven nem is hasznosítják.

A szabad ártérnek az árvíz megtartására való használata közérdek. Úgy vélem, az Alföldön e természeti adottságunk segítségével, jelentősebb bontások nélkül is lehetséges öntözésre hasznosítani az ország elméleti vízkincsének 20-22 százalékát. Ez biztosan elegendő lehet. Mellesleg nagyságrenddel csökkenhet, lényegében megszüntethető a lakott és intenzíven használt árterületek árvíz általi veszélyeztetése. A rendszer kiépítése nem olcsó, de nem létezik ennél kifizetődőbb beruházás.

A szerző nyugalmazott vízépítőmérnök.