– Csukják be! – adta ki Tichy a parancsot, amikor valamennyien bent voltak. A vaskapu döngve becsapódott. Szemben, a falon, hatalmas fehér vászon lógott. Hirtelen sötét lett, majd a hátuk mögül keskeny fénycsík indult ki, ami a vászonra képeket rajzolt; emberek, épületek látszottak, s ezek a semmiből itt termett lények mozogtak, sőt beszéltek. A tábornokok döbbenten kapkodták a fejüket. – Amit látnak – szólt Tichy önhitten -, a mozgókép. Az eljövendő százötven év magyar történelméből villantunk fel pillanatokat, hogy megkönnyítsük a döntésüket. Haynau táborszernagy úr különös kegyéből van egy utolsó lehetőségük. Ha nyilvánosan elismerik, hogy helytelenül cselekedtek, megbánták ostoba lázadásukat, ha megtagadják a magyar honvédségben eltöltött éveiket, s felveszik a szolgálatot őfelsége, I. Ferenc József császár és király hadseregében, akkor szabadon távozhatnak.

– Arcátlanság! – kiáltott közbe Vécsey.

Tichy türelmetlenül leintette.

– Várja ki a végét! – Azután hátrakiabált az ismeretlen sötétségbe: – Adják rá a hangot, fiúk!

A képen Buda látszott, a Nagyboldogasszony-templom. Ferenc József lép ki, fején a Szent Koronával. Többen felszisszentek. Közben a fal irányából beszéd hallatszott.

– 1867-ben a magyarok megegyeznek Ausztriával. Fényes pompával megkoronázzák Ferenc Józsefet. Deák, Andrássy…

– Hazugság! – dörgött Damjanich öblös hangja. – Önként ilyet soha nem tennének!

– …Magyarországon megünnepelték a honfoglalás ezredik évfordulóját. Apostoli királyunk, Ferenc József fogadja a magyar nemzet hódolatát. A zenekar rázendít a császári himnusz, a Gott erhalte… akkordjaira…

– Nevetséges – dünnyögte Török Ignác.

– Ez a jövő, uraim – mosolygott Tichy.

– Az itt látható idős úr Görgey Artúr – folytatta a narrátor. – Majd csak 1916-ban fog meghalni, kilencvennyolc esztendős korában. Nagy mártírja ő a nemzetnek.

– Mártír? – csodálkozott Pöltenberg, kihallva e szót a magyar szövegből, meg sem várva a német fordítást.

A fehér vásznon katonák, fegyverek látszottak. Halottak hevertek mindenütt.

– A világháború, amelybe Ausztria- Magyarország belesodródik Németország oldalán. Ellenfeleik: a cári Oroszország…

– Még hogy az oroszok… – rázta ökölbe zárt kezét Kiss Ernő. – Miklós cár meg Paskievics…

– Ahogy mondja: Miklós cár. A második. De nézzék csak!

– Mi ez a gyönyörűséges épület?

– A budapesti Parlament. Aki előtte szónokol, az Károlyi Mihály. Épp azt mondja az embereknek, hogy nem harcolunk tovább. A katonákat hazahívják a frontról, újabbakat már ki sem engednek. Magyarország elszakad Ausztriától…

– Nocsak? – vonta fel a szemöldökét Leiningen.

– …és elveszíti területének kétharmadát.

Többen is felhördültek, de Tichy csak mosolygott.

– Bizony, uraim, amiért Önök az életüket készülnek adni, az hetven év múlva romjaiban hever majd. Erdély, a Felvidék, a Délvidék…

– A Délvidék? – dörrent Damjanich mackós hangja.

– Igen, a Délvidék, amelyet az Ön szerb testvérei fognak megszerezni Horvátországgal, Bosznia-Hercegovinával, Montenegróval, Macedóniával…

Damjanich dühösen állt fel, amennyire törött lábától tellett, s mankójára támaszkodva indult az ajtó felé.

– Badarság! – kiáltotta. – Hazugság minden!

Tichy széttárta a karját.

– Ez a történelem. Ma meghalunk valamiért, aminek holnap már semmi értelme. De valamennyiünknek csak egy élete van. Önöknek is, nekem is.

– És mi lesz Erdéllyel? – kérdezte Lázár Vilmos.

– Az oláhoké lesz – mondta egykedvűen Tichy.

Erre már felkacagtak a tábornokok.

– Még hogy az oláhoké!

– Még nincsen vége – intette az őrnagy az elítélteket. – Ön is üljön vissza! – szólt Damjanichnak. – Újabb háború következik. Magyarország azt is elveszíti, az oroszok elfoglalják a maradék területet, s bevezetik a kommunizmust.

– Kommunizmus? Az mifene?

– Azt jobb, ha meg sem tudják… – legyintett Tichy. – Aztán véget ér a kommunizmus, a magyarok új szövetségeseket választanak, a miniszterelnökük együtt ünnepli a románokkal Erdély elcsatolását…

– Elég! – kiáltotta Aulich. – Elég!

– Nos, uraim – fordult az őrnagy a tábornokokhoz, s ezzel egy időben a fehér vászon elsötétedett, a teremben pedig világos lett. – Itt az alkalom, hogy döntsenek. Dessewffy Arisztidet, Leiningent fiatal feleség várja otthon. Van, akinek birtokai vannak, mások még sokra vihetik a császári hadsereg szolgálatában. Gondolják meg – mutatott gúnyosan a vászonra -, érdemes-e ezért bitóra menni?

Csönd volt. Nagysokára Vécsey szólalt meg.

– Lehet, hogy amit itt láttunk, az igaz… – Többen felhördültek. – Azt mondom, lehet. Én már nem vagyok fiatal ember, de vannak közöttünk olyanok, akik előtt még ott az egész élet. Mégis, úgy vélem, mindannyiunknak mérlegelni kell saját sorsunkat, az eszmét, amiért harcba szálltunk… Visszatérhetünk a külső világba húsz-harminc-ötven évre. És aztán? Hogyan nézünk szembe a halállal, hogyan nézünk szembe önmagunkkal, az Istennel, a Magyarok Istenével? Ötven év múlva már nem lesz értelme, húsz éve vagy ötven éve porladnak-e csontjaink. De annak igenis lesz, miként maradunk meg az emlékezetben. Milyen példákat kövessenek fiaink, ha apáik folyton meghátrálnak? Ha az életet – a puszta életet! – minden más elé helyezik? Én úgy vélem, számunkra innen nincs visszaút.

Aulich kissé meghatottan állt fel, odalépett Vécseyhez, és megölelte.

– Száz év múlva – szólt – senki sem emlékszik az Ön nevére, őrnagy úr – vetette oda Tichynek. – De amíg magyarok élnek a földön, mindig tudni fogják, ki volt Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő vagy Damjanich János.

Az őrök némán várakoztak. Tichy szertartásosan az ajtóhoz ment, és kitárta.

– Aki akar, most elmehet. Aki marad, azt holnap kivégzik.

Senki sem mozdult.