Vízkereszt
A csillag nem mozdult. A három napkeleti bölcs megtorpant, tanakodtak. Felnéztek az égre, képzeletbeli vonalat húztak a tündöklő fénytől a földig, aztán Gáspár bólintott.
– Ez az a ház. Nyilvánvaló.
A másik kettő a fejét vakarta, még további épületek voltak a közelben, de nekik is úgy tűnt, egyértelmű a helyzet.
– Eddig megvagyunk – összegzett Menyhért. – Bemenjünk?
– Naná! Ezért utaztunk napokon keresztül. Világos az ábra: megszületett az emberiség megváltója, itt, ebben a házban fekszik. A jelek erre utalnak.
– És mi van, ha nincs bent senki? Vagy csak egy mogorva öregember, aki elkerget minket? Vagy idős házaspár a kutyájával? Bemegyünk, és kiderül, hogy hiába volt az egész, megcsalt a csillag, hazudtak a jóslatok… Én félek… – dünnyögte Boldizsár.
– Na és ha tényleg ott lesz egy kisded, honnan tudjuk, hogy ő az?…
– És mit mondjunk? Betoppanunk hívatlan vendégekként. Nem érzik-e zaklatásnak?
– Hoztunk ajándékot – vetette közbe Menyhért. – Az ajándéknak mindenki örül. Csak nem zavarnak el, ha kirakjuk az aranyat, a tömjént…
– Persze, ki ne örülne az aranynak?
– Nem értelek titeket. Eddig nem merült fel senkiben a kétség.
– Eddig csak úton voltunk. Az egészen más. Úton lenni, abban nincsen kockázat. Amíg az ember úton van, még bármi lehet. Ha megérkezik, akkor viszont eldőlt, nem lehet megmásítani… Vagy jó helyen lyukadt ki, vagy nem… S ki bírná elviselni annak terhét, hogy az egész hiábavaló volt?…
– De aki a célnál hátrahőköl, az soha nem fogja kiérdemelni, hogy a küzdelme beteljesedjék. Elindultunk, megérkeztünk, határozottan gyerünk tovább. Szükségtelen ezt ennyire túlagyalni.
A mágusok összenéztek, aztán felpillantottak a csillagra, aztán a házra vetették tekintetüket.
– Azt kell követni, amit az égiek elrendeltek. Meg kell bíznunk benne, hogy amit az Isten megígért, az úgy is lesz. Ha nem tudunk ráhagyatkozni, mindig csak kétkedve, tehetetlenül gyötrődünk.
A többiek egyetértően bólogattak, és beléptek a házba.
