A jenkik kedvence, a tavaly Irak átmeneti kormányzótanácsának élére kinevezett Ahmed Csalabi (jelenleg Szaddám Huszein elnök legvalószínűbb utóda) gazdag iraki család sarja. Az 1958-as iraki forradalom idején hagyta el hazáját, majd az Egyesült Államokban tanult. Egyetemi évei során számos jelenlegi amerikai vezető vált személyes barátjává. Mivel Csalabi igen művelt személyiség, és céltudatosságában kifejezetten européer, kitűnő személyes kapcsolatot ápol az amerikai politikai elittel és vezető médiumok élcsapatával.

Tanulmányai befejeztével visszatért a Közel-Keletre és 1977-ben megalapította Jordániában a Petra Bank nevű pénzügyi szervezetet, melynek elnöke lett. A bank szekere kitűnően haladt, bár apróbb szabálysértések miatt szinte állandóan terítéken volt a neve. 1989-ben aztán váratlan fordulat állt be. Jordániában, egyfajta gazdasági recesszióként súlyos valutahiány ütötte fel a fejét, melyet kezelendő, a Központi Bank felkérte az országban működő bankokat, hogy a jordán dinár értékének megőrizhetősége céljából, csoportosítsák át hozzá tartalékaik 35 százalékát. A kérésnek mindenki eleget tett – a Petra Bank kivételével. A dolog felkeltette a jordán kormány gyanúját, és szigorú könyvvizsgálatot rendelt el a Petra Bank ellen, melynek vezetésével Arthur Anderssent, a nemzetközileg elismert pénzügyi szakembert bízta meg. A neves könyvvizsgálónak nem is kellett mélyre ásnia, mivel kiderült, hogy a Csalabi vezette intézet papíron nyilvántartott valutaeszközeinek több mint 60 százaléka nincs a helyén. Kutatás indult a hiányzó összeg után, míg végül kiderült, az egy libanoni székhelyű, Mebco nevezetű bankhoz vándorolt át, amelynek tulajdonosa teljesen véletlenül Dzsavad Csalabi, Ahmed Csalabi öccse.

A Jordán Központi Bank kártérítési igénynyel lépett fel a Mebcóval szemben, majd miután az nem fizetett, a kötelezettség áthárult a Libanoni Jegybankra. A Mebcót és svájci leánybankját, a Socofit felszámolták. Bár Libanonban nem lett nyilvános botrány az ügyből, Dzsavadot hat hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték Svájcban. Ahmednek azonban, idejében felismerve a helyzetet, sikerült még a botrány kitörése előtt elhagynia Jordániát, így a jordán bíróság távollétében ítélte 22 év letöltendő börtönbüntetésre és kényszermunkára, sikkasztás és könyvelési csalás vádjával. Az ellene kiadott körözés a mai napig él az országban (cinikusok szerint Irak Csalabitól való megszabadulásnak a legegyszerűbb módja, ha Jordániába küldenék hivatalos útra, és az ottani hatóságok kegyeire bíznák).

Ahmed Csalabi az első Öböl-háború után, felismerve a történelmi lehetőséget, megalakította az Iraki Nemzeti Kongresszust, melynek legaktívabb szponzora a CIA lett. A szervezet – nevével ellentétben – a legkevésbé sem iraki. Valójában egy szűk körű klubról van szó, amelynek tagjai amerikai emigrációban élő gazdag iraki üzletemberekből verbuválódtak, az anyaországgal ez idáig semmilyen kapcsolatot nem tartottak fent. Ráadásul alig pár évvel az INK megalakítása után Csalabi újabb korrupciós ügyekbe keveredett, melyek miatt a CIA felhagyott támogatásával. Ezután kizárólag a mai védelmi miniszter, Donald Rumsfeld és Dick Chaney (ma Bush alelnöke) nevével fémjelzett, szűk amerikai elitre támaszkodhatott. Csalabi a Pentagon kedvenc embere lett. Nyílt titok, hogy a „titkosszolgálati források”, melyek Szaddám Huszein tömegpusztító fegyvereiről szóltak, és melyekkel az amerikai vezetés próbálta igazolni háborúját Irak ellen, valójában az INK besúgóitól származtak, akik több esetben saját üzleti céljaikat látták megvalósulni a hazájuk elleni háborúban. Csalabi jó kommunikációs képessége segítségével el tudta hitetni az amerikai vezetőséggel, hogy ő a legmegfelelőbb személy az új Irak élére. Az azonban kimaradt a számításból, hogy Csalabi nyugati mentalitásával kizárólag nyugati partnereivel képes megtalálni a közös nevezőt – az egyszerű, hívő iraki emberek lelkivilága annál távolabb áll a dúsgazdag, közel fél évszázada külföldön élő pénzembertől. Csalabi elutasítottságát az iraki nép közt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy szó szerint egy amerikai tank fedélzetén érkezett meg Irakba. Hazatértekor olyan kevesen üdvözölték, hogy még a CNN jóindulatú operatőrei által gondosan megvágott felvételen is csupán alig pár száz ember látszott.

Csalabinak jókor jött kinevezése. Irakba való visszatérése előtt éppen újabb botrányai voltak kibontakozóban Olaszországban és Spanyolországban, melyek így feledésbe merültek. Az Egyesült Államoknak még diplomáciai erőfeszítéseket sem kellett tennie az ügy érdekében, a háborút kezdetektől támogató olasz és spanyol kormányok önként és dalolva mondtak le a Csalabi elleni vizsgálatról a nagy zsákmány fejében, melyre az iraki újjáépítés során számítottak.

Csalabi eddigi iraki tevékenységével sem hazudtolta meg múltját. Alig valamivel pozíciója elfoglalása után pályázatot írt ki az első iraki mobiltelefon szolgáltató kiépítésére, melyet teljesen véletlenül az INK egyik támogatója nyert el.

A gyűlés életképtelenségét egyébként tovább erősíti a tény, hogy azt amerikai kiagyalói – szerintük – az Irakban lévő politikai csoportok fórumának hozták létre. A különböző felekezetek igen korlátozottan képviseltetik magukat. Bushék figyelmen kívül hagyták a tényt, hogy a muszlim országban elsősorban vallási alapon rendeződik a társadalom. A gyűlés kuszaságára jellemző, hogy a világi Ahmed Csalabi mint az ország többségét kitevő síiták képviselője van jelen a gyűlésen. Komoly létszámmal képviselteti magát az Iraki Kommunista Párt is, melynek a taglétszáma valójában szinte arra is kevés, hogy a pártvezetőiket kinevezzék. A demokrácia még a gyűlésen belül sem érvényesül, mivel a Paul Bremer kormányzó szócsöveként funkcionáló Csalabi még azt az egy kézen megszámlálható képviselőt is háttérbe szorítja, akiknek, Irakban élő emberek lévén, némi esélyük lenne arra, hogy elismerést vívjanak ki a nép körében.

Az Egyesült Államokat irányító elit nem tanult hibájából. Elfelejtette, hogy Afganisztánban a mai napig nem tudta megszilárdítani Hamed Karzai és bábkormánya helyzetét, és Irakban is hasonló szerencselovagok kezébe adta a látszólagos irányítást. Úgy tűnik azonban, még a lassan kialakuló iraki népfölkelés sem képes meggyőzni Rumsfeldéket politikájuk kudarcáról.