A címlapember

1 2 3 4 5 6 7 / 7

Kivételesen sikeres ötletnek bizonyult, amikor az amerikai Time magazin szerkesztőségében kitalálták az Év Embere titulust és címlapot. Nem sokkal korábban a lap szerkesztői elmulasztották az aktuális címlapra tenni az 1927-es év legnagyobb szenzációjának főszereplőjét, Charles Lindberghet, aki elsőként repülte át az Atlanti-óceánt. Az olvasók felháborodottan tiltakoztak, erre a szerkesztők azt találták ki, hogy Lindbergh egy későbbi számban az Év Embere titulussal legyen ott. Az ötlet remekül bevált, a címlapra mindenki felfigyelt, a következő években új szereplőkkel megismételték. A világmédia immár közel egy évszázada minden év végén várja, ki lesz a kiválasztott, hogy aztán világgá kürtölje a döntést.

Ahhoz képest, hogy milyen régóta van Time Év Embere, a kiválasztás szempontjai meglepően következetlenek. A legtöbb olvasó azt gondolja, hogy ez valami elismerésféle, afféle média-Nobel-díj, amivel a szerkesztőség a legkiemelkedőbb teljesítmények előtt tiszteleg. Ilyenkor azonban rögtön fölmerül a kérdés: és akkor Adolf Hitler hogyan lehetett 1938-ban, az Anschlusst és a Szudétavidék megszállását követően a Time Év Embere? A választ Henry Luce, a hetilap alapítója adta meg: ez a cím nem megtiszteltetés, hanem annak annak felmutatása, hogy ki volt az adott évben a legnagyobb hatással a világra.

Az első kiválasztott tehát Lindbergh volt, őt a következő évben Walter Chrysler autógyáros követte, aki abban az évben a Chrysler vállalatot egyesítette a Dodge-dzsal. Ez kétségkívül komoly tranzakció volt, de azért ma inkább helyi érdekűnek mondanánk (akkor még a világhírű Chrys­ler felhőkarcoló sem állt). Következett Owen Young, az első világháborús német jóvátétel körül tevékenykedő üzletember és diplomata, utána viszont egy igazi nagyság, Mahatma Gandhi, aki valóban történelmet csinált.

Jöttek amerikai elnökök, európai politikusok, Szelasszié etióp császár, akit az olaszok űztek el, és 1936-ban jött Wallis Simpson, akit az tett világhírűvé, hogy VIII. Eduárd brit király lemondott miatta a trónról. Személyét ma már történelmi jelentőségűnek aligha mondanánk, az azonban kétségtelen, hogy a brit királyi család a magánéleti kalandjaival azóta is szórakoztatja a nagyérdeműt.

Csang Kaj-sek kínai miniszterelnök követte őt a Time címlapján, majd 1938-ban jött Adolf Hitler mint az Év Embere. Igaz, nem hagyományos portréval, hanem egy hátborzongató karikatúrával, amelyen Hitler mint szentségtelen orgonista a gyűlölet himnuszát játssza, fölötte Szent Katalin kerekén a meggyilkolt áldozatai. Hozzá kell tennünk, hogy Hitler 1945-ig hagyományos portréval is többször szerepelt a Time borítóján.

Sztálin kétszer lett az Év Embere, ezek közül különösen az első, az 1939-es meglepő, hiszen a náci Németországgal való megegyezést, Lengyelország felosztása után történt. A szovjet diktátor második szereplésére a sztálingrádi csatát követően került sor. Utólag sincs kétségünk, hogy Sztálin ekkor történelemformáló erővel rendelkezett.

Churchill 1940-ben szerepelt először, majd 1949-ben mint a Fél Évszázad Embere. A két időpont között többnyire amerikai elnökök sorakoztak. Az első nem konkrét személy 1950-ben a koreai háborúban harcoló Amerikai Katona lett, a második 1956-ban a Magyar Szabadságharcos. A sors keserű fintora, hogy 1957-ben a harcot leverető Hruscsov követte.

A következő évtizedben ismét többnyire amerikai elnökök és politikusok szerepeltek a címlapon, közéjük ékelődve néhány más országbeli politikus, mint De Gaulle, XXIII. János pápa, Feiszál szaudi király, Szadat egyiptomi elnök, Teng Hsziao-ping. De hogy mennyire nem a tisztelet jele a címlapra kerülés, azt Khomeini ajatollah 1979-es szereplése is bizonyítja. Az újabb és újabb nem konkrét személyről szóló döntések pedig az elbizonytalanodást. Az Év Embere lett például az Amerikai Tudós, a Fiatalok, a Számítógép, a Veszélyeztetett Föld, újra az Amerikai Katona, a Tiltakozók, az Ebola Ellen Küzdők vagy a MeToo Mozgalom.

A címlapra kerülésre a legjobb esélyük azért továbbra is az amerikai politikusoknak, a német kancellároknak, a pápáknak és a multimilliárdosoknak volt, kiegészítve Greta Thunberggel. Ebből a sorból kilóg a 2007-es év, amikor nem más, mint Vla­gyi­mir Putyin került Év Embereként a Time borítójára. Putyin akkor már hét éve volt Oroszország elnöke, és az alatt a hét év alatt sikeresen kivezette országát a gazdasági és politikai káoszból, amit az elődje, Borisz Jelcin maga mögött hagyott.

A többes jelölésekkel immár több mint száz nevet tartalmazó lista tehát felettébb különböző személyiségeket takar, és még csak az sem feltétlenül közös bennük, hogy nyomot hagytak a történelemben. Így nézve Zelenszkij jelölése sem meglepő, hiszen az kétségtelen, hogy sokat beszélnek róla, bár hogy rajta sok múlik, az kétséges. Zelenszkijt a véletlenek egész sora emelte a világ figyelmének középpontjába. Már a megválasztása is különös. Mint köztudott, Zelenszkij producerként irányított egy három évig futó televíziós sorozatot, amelyben ő maga egy rokonszenves ukrán elnököt játszott, éppen olyat, amilyet az emberek elképzeltek maguknak. A siker hullámán aztán valódi elnöknek jelöltette magát, és az ukrán nép a diktatúrából nemrég kiszabadult emberek naivitásával meg is választotta. Nagyjából olyan ez, mint ha San Francisco népe a Columbót alakító Peter Falkot bízta volna meg azzal, hogy rendőrfőnökként tegyen rendet a városban.

Hogy Zelenszkij milyen politikus, arról a világ nem sokat tudott meg, hiszen a nyugat az Oroszországgal szemben felhasználható vezetőt látta meg benne, ezért minden oroszellenes intézkedését aktívan vagy hallgatólagosan támogatta. Az éleződő orosz–ukrán feszültség idén februárban háborúhoz vezetett, a nagyvilág pedig azóta a szabadság hőseként ünnepli az élete legnagyobb szerepét eljátszó színészt. Ennek az ünneplésnek egyik epizódja a Time címlapja is.