A halódó fény városa
Párizsba eljutni sokak számára egy élet álma. A francia főváros mára egy modern, multikulturális Szodomává nőtte ki magát, amely mindenkié, csak nem az eredeti lakóié. Európa nagyvárosainak változó arcát vizsgáló sorozatunk harmadik részében Párizsba látogatunk el.
„Nekünk mindig megmarad Párizs” – mondta Humphrey Bogart az 1942-es Casablanca című filmben. Közismert, hogy Párizs a divat, a szerelem városa, a Nyugat egyik intellektuális és művészeti központja. E sorok írója Párizsban nőtt fel. Ott tanult, a várost 22 évesen hagyta maga mögött, amikor Budapestre költözött. A visszatérés azonban minden alkalommal egyre kiábrándítóbb.
A progresszív erőd
A 11 milliós Párizs liberális és progresszív város, amelyet húsz éve a baloldal vezet. A II. világháború után fokozódott a bevándorlás vidékről, a francia főváros pedig európai mércével is gigantikus metropolisszá vált. Valaha a munkások és kézművesek a belvárosban éltek, majd a XX. század első felében a külvárosok fejlődésével és a közlekedés javulásával az ipari és családi vállalkozások a külvárosokba tették át székhelyüket, átadva a teret a gazdagabb rétegeknek. A dicsfény mára megkopott: a középosztály azon tagjai, akik ragaszkodnak Párizshoz, és nem költöztek el a külső külvárosokba, illetve Bordeaux-ba, Lyonba vagy Reimsbe, jellemzően túlárazott, szűkös bérleményekben élnek, ahol szinte lehetetlen családot alapítani. Az efféle kényelmes életet hajszoló liberális belvárosiakat a köznyelv csak bobóknak nevezi, amely szó a burzsoá (bourgeois = polgár) és a bohém szavak első betűiből tevődik össze. Az egykori gyárak mára a bobók közösségi tereivé váltak, a műhelyek pedig loftlakásokká. A progresszív pártok kizárólag erre a rétegre összpontosítanak, nem véletlen, hogy a belvárosokban mindig ők tarolnak. A burzsoázia a kellemesebb városrészekbe húzódik vissza, és vagyonával szegregálja magát a bevándorlóktól. Utóbbiak ugyancsak a maguk környékein, egymás közt szeretnek élni, kihasználva a nagylelkű szociális támogatásokat, amelyeket a francia közép- és munkásosztály tagjai nem kaphatnak meg. Akik ezért mára el is hagyták a fővárost.
Nathalie a cikk írójának távoli rokona. Igazi baby boomer. A II. világháború után született, átélte a Trente Glorieuses-t, vagyis az 1945 és 1975 közötti gazdasági fejlődés korszakát, és ma is kényelmesen él kertes házában a 14. kerületben. 2017-ben és 2022-ben is Macronra szavazott.
– Párizs örökké Párizs lesz! Még ha az arcok változnak is, Párizs a kultúra és a jólét városa marad! – vallja. – A bevándorlás gazdagít, és olyan kulturális érték, amely azt is lehetővé teszi számunkra, hogy egzotikus ételeket fogyasszunk. A bevándorlók pedig elvégzik azt a munkát, amit a franciák nem akarnak – teszi hozzá kérdésünkre.
Párizs polgármestere, a szocialista Anne Hidalgo szintén progresszivitásáról ismert: támogatja az LMBTQ-mozgalmat, háborút vív az autózás ellen, és szélsőbaloldali aktivisták után nevez el utcákat. A legnagyobb gond számára természetesen a szélsőjobboldal. Mikor a közelmúltban a polgárok az elszaporodó patkányokra panaszkodtak, a városházi liberális többség egyik képviselője kijelentette: a párizsiaknak meg kell tanulniuk együtt élni a négymilliós patkánykolóniával. Felszólította őket, próbálják meg azok életét megkímélve elűzni a rágcsálókat az óvodákból, parkokból és más helyekről, ahol felbukkannak. Azt is javasolták, hogy a pejoratív „rat”, vagyis patkány szó helyett a jövőben a „surmulot”, vagyis „nagy rágcsáló” néven hivatkozzanak a kártevő emlősökre.
Párizs annak is köszönheti fényét, hogy az ipari forradalmat követően Haussmann báró III. Napóleon ösztönzésére felszámolta a nyomornegyedeket és pompás lakások építésébe kezdett. Ma ezeket a felső középosztály és a burzsoázia lakja, gyakran irodaként vagy rendelőként használják őket, földszintjeiken elegáns éttermek, kávézók és luxusüzletek találhatók.
A város egyéb kerületei már más képet mutatnak. Barbés-ben algériai cigarettacsempészek és olcsó kínai árut kínáló pakisztániak vették át az uralmat, az afrikai bárok pedig gyakran nem engednek be fehér embert. Belleville-ből, Párizs egykori munkásnegyedéből a fehérek nagyrészt eltűntek. Egy mali kávézó áll egy amerikai étterem mellett egy kínai kifőzdével, ablakában a párizsi városháza pecsétjével ellátott hivatalos plakát is mandarin nyelvű. Párizs 10. kerületében a zsidó üzleteket sorra vásárolják fel a kínaiak, a Château-Rouge metróállomásnál pedig afrikai piacba botlik az ember.
A turisták közben özönlenek a francia fővárosba. Párizsba eljutni, sétálni a Champs-Élysées-n, lefotózni az Eiffel-tornyot sokak számára még mindig nagy álom. Japánban Párizs-szindrómának nevezik a jelenséget, amikor valaki hosszas kuporgatás után eljut álmai helyszínére, majd kiábrándultan konstatálja, hogy köszönőviszonyban sincs azzal, amire számított.
Külváros, drog, erőszak
Az átalakulás a külvárosokban a legszembetűnőbb. A nem európai országokból való tömeges bevándorlás 1945 után indult meg az ekkoriban felbomló észak-afrikai francia gyarmatbirodalomból, elsősorban Algériából, illetve Marokkóból, majd Fekete-Afrikából.
Az 1950-es évektől az égető lakáshiányt orvosolandó paneltechnológiával hatalmas szociális bérlakótelepeket húztak fel a nagyvárosok szélén. Franciaországban ma körülbelül négymillió, a HLM-programok keretében létesült bérlakás található, ebből Párizsban 211 ezer. A II. világháborút követő közel három évtizedes gazdasági felívelés idején a nem európai bevándorlók túlnyomó többsége is ezekben a kerületekben telepedett le. Az olcsó munkaerő tömeges beáramlásának az 1973-as olajválság vetett véget, 1974-ben ugyanis a kormány jelentősen korlátozta a munkavállalási célú migrációt.
Akkorra viszont már késő volt. A tartósan magas munkanélküliség, a közbiztonság hiánya, az egyenlőtlenségeket újratermelő közoktatás, illetve az általános társadalmi kilátástalanság miatti harag a 80-as évektől többször zavargásokhoz, lázadásokhoz vezetett ezekben a kerületekben. A francia politika deklaráltan a 90-es években kezdett foglalkozni az egyre gyorsabb tempóban gettósodó bevándorlók lakta városrészekkel. 1996-ban törvényi szinten határozták el ezeknek a területeknek a felzárkóztatását. Kevés sikerrel. Ma a Párizs környéki újszülöttek 80 százalékának már nem európaiak a felmenői, a külvárosok egy része pedig no-go zóna.
Benoît rendőr, a cikk írójának egykori iskolatársa.
– Vannak városrészek, ahol a legidősebb kollégák azt mondják, hogy 2005 óta nem tudnak beavatkozni. Abban az évben a külvárosok lángba borultak. Tízezer autót gyújtottak fel, több ember meghalt, szükségállapotot hirdettek, a katonáknak pedig megtiltották, hogy elhagyják a laktanyákat, „hogy ne provokáljanak”. Vannak jól ismert városrészek, ahol csak abszolút vészhelyzetben avatkozunk be, egyébként ott nem is járőrözünk. Az utóbbi években azonban az a benyomásunk, hogy a kábítószer-kereskedelem professzionálisabbá vált, és kevesebb a zűrzavar. A cannabis megnyugtatja az embereket, tompítja a hangulatukat.
A bevándorlónegyedekben általános a drogfogyasztás. Ráadásul megjelentek az olcsó szintetikus szerek is. Éjszaka a Gare du Nord környéke ijesztő képet mutat: a pályaudvar előcsarnokának közelében harminc afrikai heverészik az utcán, némelyikük üres tekintettel kiáltozik az ég felé, mások alsóneműben mászkálnak és sírnak. A földön emberi ürülék, crackhoz használatos pipák, használt fecskendők, óvszerek.
Párizs északi részén van egy Crackdomb nevű hely, amely körülbelül 500 crackfüggő ember törzshelyévé vált. A lakosok kétségbe vannak esve, a Crackdomb idén tavasszal már kampánytéma volt.
– Nem tehetünk semmit, mert a városháza, a kormány és az igazságszolgáltatás akadályoz minket – panaszkodik Benoît, aki már azt fontolgatja, hogy elhagyja a rendőrséget.
A Maghreb-országokból és Fekete-Afrikából érkező tömeges és szervezett bevándorlás a párizsi külvárosokat többnemzetiségű gettókká alakította, amelyeket drogbandák vagy jobb esetben muszlim csoportok uralnak. Azért jobb esetben, mert a vallásos muszlimok legalább nem drogoznak és nem követnek el erőszakos bűncselekményeket. A hagyományos hentesüzletek helyét a halal boltok vették át. Ramadán idején az ember jobban teszi, ha nem eszik és nem dohányzik az utcán. Ezzel párhuzamosan az itt is népszerű amerikai hiphop által közvetített gengszterkultúra és a neomarxista, antikolonialista politika egy olyan párhuzamos mentális univerzumot hozott létre, amelynek semmi köze a régi Franciaországhoz és Párizshoz.
És még ehhez jönnek az újonnan érkezők. Párizsnak szinte minden kerületében vannak már sátortáborok, amelyeket a frissen érkezett illegális bevándorlók húztak fel maguknak. Emmanuel Macron ugyanis szigorított a bevándorláspolitikán, és jelentősen csökkent a jóváhagyott menedékkérelmek száma. A maradásra nem jogosult külföldiek kitoloncolása azonban akadozik, így egyre nő azoknak a száma, akik kérelmük elutasítását követően bármiféle státus nélkül élnek tovább Franciaországban.
Halványuló fény
Mindezek ellenére Párizs még ma is a világ fontos kulturális központja. A fény városa továbbra is a művészet és a kultúra fellegvára, számtalan múzeummal, régiségbolttal, zenei és egyéb programmal, kortárs alkotókkal. A jelen kultúrája azonban már aligha nevezhető franciának vagy akár csak párizsinak. Az újabb épületek már inkább csak üvegtömbök, a sanzont felváltotta a rap, az öltönyt a pufikabát, a szobrokat nehéz megkülönböztetni a városi építkezések maradványaitól, az irodalom pedig általában mindenről szól, csak Párizsról és a párizsiakról nem. Ami talán megmaradt, az a francia konyha. Viszont az európai szabványok és a gazdaság hanyatlása ezt is erodálja.
A francia filmművészetben mindig is különleges helyet foglalt el Párizs. A 2001-ben bemutatott Amélie csodálatos élete sok fiatalt és idősebbet elvarázsolt, köszönhetően az emberléptékű, romantikus Párizs kliséinek álomszerű bemutatásával. 2019-ben Jean-Pierre Jeunet, a film rendezője azt mondta, hogy nem készíti el a kasszasiker folytatását, mert „Párizs túl csúnya lett”.
E sorok írója Párizsban nőtt fel, kívülről ismeri a várost. De ma, tizenkét év távollét után idegenként tér vissza. Szemben Humphrey Bogart szavaival, Párizs nem mindenkinek marad meg örökké.