Harminchárom nap embertelen pusztítás után Libanonban elhallgattak a fegyverek. Az élet lassan visszatér a háború előtti kerékvágásba. A harc azonban tovább folytatódik. Számos kérdés maradt nyitva, a Hezbollah fegyvereinek sorsáról és Libanon új helyéről a Közel-Keleten. A Demokrata Husszein Moussawival, Libanon magyarországi nagykövetével kereste a válaszokat a jövő kérdéseire.

– Hogyan látja az eseményeket libanoni szemszögből? – Ez év július 12-én a libanoni ellenállás foglyul ejtett két izraeli katonát. Az akció célja az volt, hogy ezáltal Libanon rákényszerítse Izraelt arra, hogy tárgyaljon a több mint huszonöt éve izraeli fogságban lévő libanoni foglyok kiszabadításáról. Az ellenállás korábban több alkalommal próbálta fogolycserére bírni az izraelieket. ők azonban ezt sorra elutasították, így ahogy ezt a Hezbollah vezetője, Haszan Naszrallah, több ízben is előre vetítette, nem maradt más megoldás a raboskodó libanoniak kiszabadítására. Az elképzelés történelmi példákon alapult. 2004-ben már történt ilyen fogolycsere, amikor Libanon és Izrael német közvetítéssel sikeres fogolycserét hajtott végre. Izrael azonban ez alkalommal nem akart tárgyalni. Még ugyanazon a napon katonai hadmûveletet indított a két túsz kiszabadítására. A próbálkozás azonban kudarccal végződött, és az izraeli haderő átfogó támadást indított. Az invázió minden várakozásunknál agresszívebb volt. Egyértelmûvé vált, hogy Izrael már előre készült a hadmûveletre. Az ellenállás akciója pusztán előrehozta az izraeli turistaszezon végére tervezett támadást. Tel-Aviv célja a Hezbollah 24 órán belüli lefejezése volt. Igencsak meglepődtek hát, amikor erős ellenállással találták szembe magukat. Az izraeli vezetés végül egyetlen célját sem tudta megvalósítani. Nem tudta legyőzni a Hezbollahot, nem tudott a Litani folyóig nyomulni, és nem sikerült kiszabadítania a két túszt. Izrael történelme legnagyobb vereségét szenvedte el. Nemcsak anyagi és emberi tekintetben, de erkölcsileg is. Az izraeliek elveszítették saját seregük legyőzhetetlenségébe vetett hitüket. Ennek következtében a világ különböző pontjain élő zsidók körében megcsappant a bevándorlási hajlam. Sok Izraelben élő zsidó pedig a kivándorlást fontolgatja. – Mi a háború mérlege Libanoni részről? – Ezernégyszáz ember meghalt, négyezer pedig megsebesült. Közel egymillió embernek rongálódott meg az otthona, tizenötezer család pedig földönfutóvá vált. Az emberi veszteségek igen súlyosak, mivelhogy az izraeli sereg fürtösbombákat és a nemzetközi jog által tiltott foszforbombákat is bevetett a hadmûveletek során. Ezt egy magas rangú izraeli tábornok is beismerte a Haaretz nevû izraeli újságban. Az emberi veszteségek mellett komoly károk keletkeztek az infrastruktúrában is. Több mint 170 híd megsemmisült, több út pedig járhatatlanná vált. A polgári épületeket és infrastruktúrát ért károk helyreállítása legkevesebb két évet fog igénybe venni. Bízom azonban abban, hogy az élet hamar visszatér Libanonba. A turisztikai területeket nem érte támadás, Bejrút belvárosa megúszta a bombázást. – Hogyan hatott a háború a libanoni társadalomra? Nem látja úgy, hogy fokozódtak a felekezeti ellentétek, amelyek korábban polgárháborúba vezették az országot? – A háború alatt a libanoniak felekezetre és politikai nézetre való tekintet nélkül felsorakoztak az ellenállás mellett. Az izraeliek leginkább a síiták lakta területeket bombázták. A menekülő embereket sok esetben keresztény és drúz családok fogadták be. Bebizonyosodott tehát, hogy a libanoniak baj esetén képesek összefogni. – Nem erősödött Libanonban a kivándorlási hajlam a háború miatt? – Erről egyelőre nem készült hivatalos felmérés. Bizonyára akadnak olyanok, akik inkább elhagynák az országot, de vannak olyanok is, akikből éppen ellenkező hatást váltottak ki az események, és maradási vágyuk erősödött. Hiszen bebizonyosodott, hogy az ellenállás képes megvédeni az országot. A Hezbollah példát mutatott hazafiságból. A szervezet több vezetőjének gyermeke is a csatamezőkön harcolt a háború idején. Haszan Naszrallah fia, Hádi korábban az izraeliek ellen vívott harcban vesztette életét, a Hezbollah második emberének, Naím Kaszemnek a fia pedig a mostani harcokban szenvedett súlyos sebesülést. Sok libanoniban éledt fel a vágy, hogy maga is részt vegyen az ország védelmében. – A háború első heteiben a nagyhatalmak nem tettek semmit a hadmûveletek leállítása érdekében. Mit gondol, miért nézte a világ hetekig tétlenül a pusztítást? – Az izraeli hadmûveletek megindításakor a nyugati hatalmak, sőt néhány arab ország is úgy gondolta hogy a háború nem Libanon, hanem kizárólag a Hezbollah ellen zajlik. A legtöbb ország nem fogadja el, hogy egy országban a hivatalos hadseregen kívül más csoportok is rendelkezzenek fegyverekkel. Bár a hozzáállás teljesen jogos, fontos tudni, hogy Libanonban más a helyzet, mint a világ többi pontján. Országunk nem rendelkezik ütőképes sereggel, ami meg tudná védeni a polgárokat. Sem politikai, sem anyagi hátterünk nincs arra, hogy olyan csapatokat állítsunk ki, amelyek fel tudnák venni a harcot az izraeli hadsereggel. A helyzetet azonban nem mindenki ismeri. Éppen ezért senki nem tett semmit. A hozzáállás akkor változott meg, amikor a világ szembesült azzal, hogy a bombázások nem kímélik a civileket sem. – Lát esélyt jelenleg a Hezbollah lefegyverzésére? – A világ legtöbb országa két módon biztosítja védelmét: vagy fejleszti seregét, vagy csatlakozik valamilyen katonai szövetséghez. Számunkra egyik lehetőség sem adott. A térségben nincs olyan katonai tömb, amihez csatlakozhatnánk. Országunk pedig úszik az adóságokban. Negyvenmilliárd dollárral tartozunk a világbanknak és különböző országoknak. Évi költségvetésünk negyven százalékát csak a kamatok visszafizetésére költjük. Ilyen helyzetben nem tudunk elegendő pénzt fordítani fegyverkezésre. A népi ellenállás azonban nem kerül sokba. A libanoni hadsereg mellett jelenleg a Hezbollah vezette ellenállás az egyetlen garancia arra, hogy ne fordulhasson elő az, ami 1978-ban és 82-ben történt, amikor az izraeliek elfoglalták Dél-Libanont, majd a fővárost. Az ellenállásra szükségünk van, hiszen mint az elmúlt hónapok is mutatták, Izrael nem mondott le hódítási törekvéseiről. Ne felejtsük el, hogy a Hezbollahot az izraeli megszállás hozta létre. A szervezet vezetősége több alkalommal kijelentette, hogy amennyiben lát más garanciát Libanon védelmére, kész leszerelni fegyvereit. Addig viszont, amíg az országot nem védi semmi, ezt nem tehetik meg. Más lenne a helyzet, ha a nagyhatalmak támogatnák a libanoni hadsereg fejlesztését, és olyan rakétákat adnának nekünk, melyekkel meg tudjuk védeni légi, tengeri és szárazföldi határainkat. – Sokan a libanoni belügyekbe való beavatkozással vádolják meg Szíriát és Iránt. A libanoniak hogy vélekednek erről? – Az Egyesült Államok feltétel nélküli támogatást nyújt Izraelnek. Mi nem kapunk segítséget a Nyugattól. Nem tehetünk mást, elfogadunk minden segítséget, jöjjön az Kínából, Oroszországból, Iránból vagy Szíriából. De egyébként sem értjük, miért mérnek sokan kettős mércével, amikor Szíriáról vagy Iránról van szó. Szíria külpolitikailag senki ellen nem követett el semmit. Egyetlen, ellenségei által hangoztatott bûne, hogy ellenezte Irak megszállását, illetve, hogy otthont ad a palesztin ellenálló csoportoknak. Kérdés persze, hogy ha Szíria kiutasítaná a palesztinokat, azok hova mehetnének. Talán Amerika fogadná be őket? Hasonló helyzetben van Irán is. Teherán több ízben bejelentette, hogy kizárólag békés célokra kíván uránt dúsítani, és szeretettel várja a nemzetközi ellenőröket is, hogy erről megbizonyosodjanak. Miért van az, hogy a világ szemet huny a fölött, hogy Izrael több mint kétszáz atomtöltettel rendelkezik? Az iráni atomügy kapcsán mindenki csak Izrael biztonságáról beszél. De hol van az arabok biztonsága? A nagyhatalmak miért az erőset védik a gyengétől, és nem fordítva? – Jelenleg nemzetközi erők vigyázzák a békét. Nem sért érzékenységet Libanonban az idegen erők jelenléte? – Kijelenthetjük, hogy a libanoniak örülnek az UNIFIL csapatainak, hiszen ez a háború és pusztítás végét jelenti. Azt jelenti, hogy az izraeliek kivonulnak a határvidékekről, és megszûnik az ország életét megbénító blokád. Bízunk benne, hogy a nemzetközi csapatok tevékenysége kizárólag feladatkörükre fog korlátozódni, nem pedig arra, hogy beavatkozzanak Libanon belügyeibe. A nemzetközi erők jelenléte persze több kérdést is felvet. Az egyik nagy kérdés, hogy a kialakított biztonsági sáv miért kizárólag libanoni földön húzódik, és nincsenek jelen a csapatok a határ túloldalán is. A másik nagy kérdés, amelyre viszont csak a jövő adhat választ az, hogy vajon meg tudják-e akadályozni a kizárólag megfigyelő szerepet betöltő UNIFIL-erők azt, hogy Izrael megsértse a libanoni határokat. – Lát reális esélyt a közel-keleti béke megvalósulására? – Az egyetlen ország, amely békét tudna teremteni, az Egyesült Államok. Amerikának van akkora ereje, hogy ha akar, nyomást tud gyakorolni a zsidó államra. Ez nem spekuláció, hanem történelmi tapasztalat. 1956-ban amerikai nyomásra lett vége az Egyiptom elleni francia-brit-izraeli hármas agressziónak. 1973-ban, ugyancsak Amerika volt az, aki rábírta Izraelt, hogy vonuljon ki a megszállt Sínai-félszigetről. Nem sokkal később Egyiptom és Izrael közt megköttetett a béke. Az Egyesült Államoknak csak annyit kellene tennie, hogy az egyenlő mérce elvét alkalmazva, rábírja Izraelt a nemzetközi törvények betartására. A problémák gyökere ugyanis az, hogy Izrael felül helyezi magát a nemzetközi törvényeken. Ez minden háború oka. Ha betartották volna az ENSZ 194-es határozatát, nem következett volna be a ’67-es háború. Később pedig ha betartották volna az azt lezáró 242-es határozatot, nem robbant volna ki a 73-as háború. És persze ha tiszteletben tartják a ’73-as háborút követő 338-as határozatot, akkor nem robbant volna ki az intifáda. Ha Izrael tanult a mostani 33 napos háborúból, akkor a jövőben be fogja tartani az ENSZ határozatait. Ez komoly lépés lenne a béke irányába. Jelenleg viszonylag kevés okunk van az optimizmusra. Izrael eddig azt bizonyította be, hogy képes akár száz évig is tárgyalni, anélkül hogy eredmény szülessen. Ha pedig új kormány lép hatalomra, a korábbi eredmények kukába kerülnek, és kezdődik minden előröl. Sayfo Omar