A kiürítésre váró telepeket újságírók ezrei lepték el, ami nem meglepő, hiszen a firkászok a hiénákhoz hasonlóan a vérre gyűlnek. A becslések szerint a négyezer helyszínre utazó tudósító a legmesszebb menőkig megtalálta számítását. A kitelepítők és kitelepítendők között valóságos élethalálharc bontakozott ki. A telepesek savval teli zacskókkal, üvegekkel és kövekkel dobálták a katonákat. A drámát növelte, hogy utóbbiak közül sokan – ortodox zsidók lévén – csak külön lelki tréning után voltak képesek elvégezni a rájuk kirótt feladatot, hittestvéreik kitelepítését. A BBC, CNN és más adók hírei sokkoló bevágásokkal mutatták be a katonákkal elkeseredetten harcoló telepeseket, ahogy zokogva kapaszkodnak egymásba, miközben a katonák hajuknál, lábuknál fogva ráncigálják őket. Ezzel a médiumok egy második exodus képzetét keltették a nézőkben. Pedig a kép ennél árnyaltabb. Miközben nem szabad elfelejtenünk, hogy a kitelepített zsidókat saját szempontjukból valóban tragédiaként érte Saron döntése, az egyenlő mérce és törvényesség szellemében meg kell említenünk, hogy a genfi egyezség 49-es pontja szerint a megszálló hatalom, amely saját polgárait telepíti a megszállt területekre, háborús bűnt követ el.

Ilyenformán a gázai telepesek sem egyebek, mint háborús bűnösök. Ennek ellenére nemhogy elmarasztalták volna, de jócskán kárpótolták is őket. Azok a családok, amelyek a megadott határidőig elhagyták otthonaikat, 250-500 ezer dolláros (50-100 millió forintos) kártérítést kaptak. Az összeghez még hozzájárult az a tizennégymillió dollár is, amelyet a világbank az utolsó pillanatban fizetett ki a megszállt területen épült üvegházakért. Zárójelben jegyezzük meg, hogy az egykor hasonló, ha nem durvább eszközökkel elűzött palesztinok fél évszázada várnak kártérítésre.

Az al-Dzsazíra pánarab csatorna egyik beszámolója szerint ráadásul több telepes kettős játékot játszott. Mivel a kártérítésre csak a határidőn belül kiköltözők voltak jogosultak, sokan elköltöztek, felvették a kártérítést, majd visszautaztak, hogy segítsék az ottmaradtakat kilakoltató katonák ellen tiltakozók csoportját.

A gázai kivonulást a palesztin fél egyértelmű győzelemként értékelte. A palesztin halászok, amire eddig nem volt módjuk, kibontották vitorláikat és évtizedek óta először birtokba vették a partszéli vizeket. Az Iszlám Dzsihád több ezres diadalmenetet tartott, Mahmúd Abbász pedig szóban méltatta a történelmi eseményt. Tették ezt annak ellenére, hogy még korántsem bizonyított tény, hogy okuk lenne az önfeledt ünneplésre. Egyelőre még nem tudni, hogy az izraeli gesztus őszinte békeszándékot vagy öncélú stratégiai lépést takar. Ennek megítélése vegyes. Akadnak olyan elemzők, akik a béke előszelét látják a dologban, mások viszont a második Camp David-i találkozó kísértő szellemét vélik felfedezni, amikor a hazájában csökkenő népszerűségű Barak felajánlotta Arafatnak az önálló palesztin állam megalakulásának lehetőségét. Viszont ravasz módon olyan elfogadhatatlan feltételeket szabott, hogy a palesztin vezető kénytelen volt visszautasítani az ajánlatot. Így a tényekkel önkényesen bánó izraeli és Izrael-barát orgánumok mind Arafatot ostorozták „hajthatatlansága és radikalizmusa” miatt. Pedig a hunyó nyilvánvalóan Barak volt.

Barak taktikáját követve, Saron Gáza feladásával palesztin térfélre passzolta a labdát. Abbásznak és társainak, ha meg kívánják őrizni nemzetközi hitelüket, be kell bizonyítaniuk, hogy képesek rendet tartani a rendelkezésükre bocsátott területen. Annak ellenére, hogy a palesztin szervezetek, a Hamasztól az Iszlám Dzsihádig egytől-egyig hitet tettek a biztonság fenntartása mellett, Abbásznak nem lesz könnyű dolga. Félő, hogy ha majd a telepesek által felvert por elül, a palesztinok látása kitisztul, körülnéznek és kiderül, hogy egy nagy, szögesdróttal körülvett ketrecben találják magukat. Hiszen bár a kivonulással Izrael formálisan feladja a Gázában élő 1,4 millió palesztin ellenőrzését és felszámolja a ellenőrzőpontjait, a külső, szárazföldi és légi határokat továbbra is totális ellenőrzés alatt tartja.

Gázának 51 kilométeres határa van Izraellel, 11 kilométeres Egyiptommal. A többi palesztin területtel azonban semmilyen összeköttetése nincs. Így lakói továbbra is totális izraeli ellenőrzés alatt állnak majd. Gáza egy hatalmas börtön marad lakói számára, mindaddig, amíg Izrael nem biztosít szabad átjárást a többi palesztin területre, a Nyugati Partra és Jeruzsálembe. Így valójában nem beszélhetünk visszavonulásról. A labda tehát továbbra is izraeli térfélen pattog. Az ellenőrzés fokozatos feloldásával és a palesztin szuverenitás segítésével Saron bizonyíthatja, hogy célja valóban a béke, és nem a puszta időnyerés.

Sokak szerint ugyanis a Saron által definiált „földet békéért” kifejezésnél sokkal kifejezőbb a „földet időért” definíció. Az izraeli miniszterelnök az egyoldalú kivonulással valójában időt nyert arra, hogy bebiztosítsa magát a békefolyamat sarkalatosabb kérdéseiben. Így nem kizárt, hogy a gázai kivonulás valójában egy stratégiai lépés az igazán értékes területekért való harcban. A Nyugati Part és Jeruzsálem, héber nevükön Judea és Szamária sokkal értékesebb területek Izrael számára, mint a kopár és szakrálisan is jelentéktelen Gáza, amelynek értékét legtalálóbban az elhunyt Jichak Rabin miniszterelnök jellemezte, amikor egy Gáza jövőjét firtató kérdésre válaszul azt javasolta, hogy dobják a tengerbe az egész területet.

Azzal hogy Saron lemondott a régióról, nem az izraeli érdekeken, hanem pusztán a szélsőséges cionisták önérzetén ejtett sebet. Miközben a világ figyelmét Gáza látványos drámája köti le, szakadatlanul folyik a kelet-jeruzsálemi arab ingatlanok felvásárlása, és a Nyugati Part zsidókkal való betelepítése. Mire a palesztin vezetés felocsúdik, Jeruzsálem keleti, ma még arabok lakta része, az erőltetett tranzakciók és betelepítések következtében már visszafordíthatatlanul zsidó többségű lesz.

Ez a játék viszont veszélybe sodorja a kétállamos megoldást és így az egész békefolyamatot. Hiszen Kelet-Jeruzsálem a palesztin fél és így a békefolyamat egyik legérzékenyebb pontja, amelyhez minden legitim palesztin politikai erőnek ragaszkodnia kell, ha nem kíván a hazaárulás bűnébe esni. Az időnyerésnek azonban van egy sarkalatosabb pontja is. A gázai kivonulással Saron húsz évre hatástalanította a palesztinok legnagyobb fegyverét, az egyre hangosabban ketyegő népességbombát. Statisztikai adatok szerint ugyanis 2025-re a nagy palesztin szaporulat és a lassuló zsidó betelepülés miatt, Izrael lakosságának többsége arab lesz. Gáza feladásával viszont Saron egy ügyes trükkel egy csapásra megszabadult 1,4 millió arabtól, így a zsidó többséget húsz évre bebiztosította.