A nagy népességcsere

A második világháború után Németországban valóságos gazdasági csoda ment végbe. Nyilván sokat segített az úgynevezett Marshall-segély, de érdemes figyelembe venni, hogy miközben a világháborúban Németország szenvedte el a legnagyobb emberi és anyagi veszteségeket, az NSZK-ra eső összeg a felét sem érte el annak, amit a franciák vagy a britek kaptak, még az olaszoknak is több jutott. Az 1960-as évekre kibontakozó hatalmas gazdasági fejlődés mögött egyértelműen a német ipar, a német munkások kiemelkedő teljesítménye rejlett.

A növekvő termeléshez növekvő mennyiségű munkaerőre volt szükség. Mivel a születésszám Németországban a háborús visszaesést követően újra növekedésnek indult, az egy nőre (házaspárra) jutó gyermekek száma már 1950-ben kettő fölé emelkedett, és az érték 1965-re elérte a 2,47-ot, a népesség jövője megalapozottnak látszott. Addig is, amíg a megszületett gyerekek munkába nem állnak, megérkeztek a Közép-Európából kitelepített németek, majd 1954-től tízezres, 1960-tól százezres nagyságrendben olasz vendégmunkások kapcsolódtak be a termelésbe. Nemsokára megindult a török vendégmunkások áradata, az 1960-as évek második felétől pedig a jugoszlávoké.

Az 1970-es, 1980-as években fél Európa a németeknek dolgozott. Ugyan kinek tűnt volna föl, hogy a német termékenységi mutató az 1966-os 2,53-ról mindössze hét év alatt, 1973-ra 1,53-ra zuhan, majd újabb tíz év alatt, 1983-ra 1,28-ra esik vissza? De ha észrevette is, ki törődött vele? A nyugati országrész népessége az 1950-es 51 millióról folyamatos emelkedéssel 1972-re 62 millióra nőtt, és bár ott jött egy kis megtorpanás, 1986 után újra megindult az immár bevándorlás fűtötte gyarapodás, és az egyesült Németországban azóta is folytatódik. A lakosság száma mára meghaladta a 84 milliót, és tovább növekszik.

Csakhogy mindez már nem elég. Ahogyan a közelmúltban Marcel Fratzscher, a berlini Humboldt Egyetem közgazdászprofesszora fogalmazott a Der Spiegel hetilapban, a bevándorlás, sőt egyenesen a bevándorlás növekedése nélkül Németország olyan válsággal néz szembe, amely gazdasági létét fenyegeti. Úgy látja, hogy elegendő képzett munkaerő nélkül sok vállalat nem lenne képes életben maradni, és Németország hosszú távon elveszítené jólétének nagy részét. Az országban már most kétmillió betöltetlen álláshely van, ráadásul a következő tíz évben ötmillióval többen mennek nyugdíjba, mint ahány fiatal belép a munkaerőpiacra. És Németország egyáltalán nem az egyedüli, amely mostanra ilyen helyzetbe jutott.

Az európai migrációs krízis nem emiatt alakult ki, de a fentiek az okai annak, hogy a nyugat politikusai miért úgy reagálnak a helyzetre, ahogy a lapokban olvashatjuk. Pótlólagos munkaerő-beáramlás nélkül nem látják fenntarthatónak azt a jólétet, amelyet ma a választók magától értetődőnek tartanak, de ezt nem merik bevallani, ezért a humanitárius érvelés mögé rejtik a valóságot. A menekülti állapot hangoztatása azonban csupán az ostya, amibe a tömeges bevándoroltatás keserű piruláját csomagolják, hogy a lakosság zokszó nélkül bevegye. Idézzük ismét Fratzscher professzor szavait: „bevándorlás nélkül Németország olyan válsággal néz szembe, amely gazdasági létét fenyegeti.” Lépjünk tehát túl a valójában álságos humanitárius érvelésen, fogalmazzunk világosan és egyértelműen, ha már a nyugat politikusai nem teszik: a nyugat politikusai merő önérdekből támogatják a migrációt, mert úgy látják, migránsok millióinak érkezése nélkül nem őrizhető meg a jólét.

De vajon migránsokkal megőrizhető-e? Előbb azonban, ha már humanizmus, egy másik kérdés: morálisan elfogadható-e, hogy a nyugat a saját munkaerőhiányát a fejletlenebb országok legmozgékonyabb, legképzettebb, leginkább vállalkozó kedvű, leginkább munkaképes fiataljainak az elcsábításával akarja orvosolni? Rendben van-e, hogy a Nyugat a nyersanyagok után most a munkaerőt fölözi le a fejlődő világból? Életképes-e az a világrend, amelyben az országok egy csoportja tartósan a többiek humán erőforrásának kizsákmányolására rendezkedik be, arra alapozza a jólétét? A Nyugatnak a nem is olyan távoli jövőben válaszolnia kell erre.

A legsúlyosabb kérdés mégsem ez, hanem hogy a bevándorlók vajon képesek lesznek-e arra a termelékenységre, amire az őshonos európaiak? Tudják-e majd reprodukálni a híres német precizitást?

Feljebb úgy fogalmaztunk, hogy az 1950-es, 1960-as évek német gazdasági csodája, a Wirtschaftswunder mögött a német munkások kiemelkedő teljesítménye rejlett. Amögött viszont az évszázadok alatt kialakult munkakultúra. A strukturális antropológia tudományágának az 1950-es években zajlott kiteljesedése óta társadalomtudományi alaptétel, hogy az ilyesmit egyének ugyan elsajátíthatják, népes, saját kultúrájukat magukkal hozó közösségek viszont csak nehezen és lassan. Arról van szó, hogy egy nép hitei, vágyai, ambíciói, félelmei, szokásai, magatartásnormái egymásra hatva, egymást erősítve úgynevezett struktúrát alkotnak. Ezt a struktúrát a szüleinktől örököljük és a gyermekeinknek továbbadjuk. Semmi rasszizmus nincs abban, ha azt mondjuk, hogy a német munkások átlagosan fegyelmezettebbek, odafigyelőbbek, mint mondjuk a beniniek. A nagy kérdés, hogy ha a benini munkás sokadmagával Németországba emigrál, milyen munkakultúrát hoz magával.

Ne tévesszen meg minket, hogy külön-külön mindenki képes a másik nép kultúrájának az elsajátítására, különösen ha mindenfelől az a kultúra veszi körül, csak onnan kap megerősítést. A strukturális antropológia törvényei nem az egyénre, hanem a sokaságra vonatkoznak. Márpedig a migrációt illetően ma már egyre inkább sokaságról kell beszélnünk. Ha elég sok benini – pakisztáni, afgán, szír – munkás lép be a német termelésbe, vajon előbb-utóbb nem az ő munkakultúrájuk kerül-e domináns helyzetbe?

Nagyon is reális ennek a bekövetkezése. Ami persze nem a világ vége, de valaminek mégis: mindannak, amit az elmúlt ezer évben németnek mondtunk. Vagy dánnak, hollandnak, franciának.

Mindez ma azért nem látszik fenyegetőnek, mert a bevándorlók sok helyről jönnek, sokfélék, külön-külön semelyik hozott kultúra nem versenyképes az őshonos európaival. Az európai iszlám is azért gyenge ma még, mert bár (nagyjából) közös a vallás, egy marokkóinak nincs több köze egy afgánhoz, mint mondjuk egy dánnak egy macedónhoz. Ha azonban ebből a népkeveredésből egy új struktúra, a hitek, vágyak, törekvések, ambíciók új rendszere forrja ki magát, az Nyugat-Európa történelmét alapjaiban változtatja meg. Ha a migránsok megmentik is Németországot, nem a németeknek mentik meg.