{mosimage}

„Az afgán nép meg fogja ismerni Amerika és szövetségesei nagylelkűségét. Ahogy katonai célpontokat támadunk, úgy osztunk szét élelmiszert, gyógyszereket és más támogatást a szenvedő férfiaknak, nőknek és gyermekeknek Afganisztánban. Az Amerikai Egyesült Államok az afgán emberek barátja” – a ma már nevetségesen hangzó mondat 2001. október 7-én, az afganisztáni hadjárat megindításának napján hangzott el ifjabb George Bush szájából. Azóta eltelt öt nehéz év és keserű iróniával mondhatjuk, hogy ha az afgán népnek csak olyan barátai vannak, mint az Egyesült Államok, akkor ellenségekre már nincs is szüksége. A baj azonban ennél is nagyobb, mert könnyen lehet, hogy az állítás fordítva is igaz, és Afganisztán lesz az első szög Amerika koporsójában, mint történt ez a Szovjetunió esetében…

Az al-Kudsz al-Arabíja nevű londoni székhelyű, arab nyelvű napilap főszerkesztője, Abdulbari Atwán még szeptember 11-e előtt készített interjút a Tora-Bora hegységben rejtőző Oszama bin Ladennel. A beszélgetésben az al-Kaida vezetője nyíltan bevallotta, hogy szervezete nem képes idegen terepen felvenni a harcot az Egyesült Államokkal, ezért céljuk, hogy hazai pályára csalják őket, és ott mérjenek csapást a szuperhatalomra. Máig nem tudni, hogy valójában ki állt a szeptember 11-i merényletek mögött. Annyi azonban bizonyos, hogy Bin Laden terve bejött. Egy hónappal a világot megrázó terrortámadás után az amerikai hadigépezet beindult és letarolta Afganisztánt, amelynek tálib vezetése szerinte menedéket nyújtott a terrortámadás feltételezett kiagyalójának, Oszama bin Ladennek és szűk kompániájának. A háború persze a nemzetközi közösség jóváhagyása nélkül zajlott. Szeptember 11-ét követő felfokozott hangulatban azonban senki nem merte felemelni hangját a jogtalan háború ellen. A Washington vezette Északi Szövetség rövid idő alatt kiűzte a tálibokat. Bin Laden pedig a hegyekbe vonult. Az amerikai különleges egységek hajtóvadászatot indítottak az al-Kaida vezetője ellen. Washington első lépései igen hatékonyak voltak. Afganisztán lerohanását követően a szervezet infrastruktúrájának 85 százaléka megsemmisült. Nem beszélve arról, hogy az őket támogató tálibok is kiszorultak a hatalomból. Később még egy demokratikusnak látszó választás is lezajlott, amelynek eredményeként a Bush család régi barátja és üzlettársa, Hamid Karazai lett Afganisztán első legitimnek mondott miniszterelnöke. Amerikai nyomásra a NATO is egyre nagyobb szerepet vállalt az afgán „békemisszióból”. Ahogy azonban telt-múlt az idő, a kezdeti rózsás helyzet egyre komorabbá vált, és kiderült, hogy Bin Laden terve tényleg megvalósult. Erről persze a nyugati publikum már nem hallott semmit. A kezdeti győzelmi hírek elmaradozásával Afganisztán lassan kiszorult a híradásokból, és helyét Irak vette át. Olyan képzetet keltve a nagyközönségben, mintha Közép-Ázsiában már minden rendben lenne, zökkenőmentesen zajlana a demokráciaimport. Öt évvel a háború megindítása után azonban kiderült, hogy a NATO első komolyabb euroatlanti régión kívüli kalandja totális kudarc. 2006-ban 149 külföldi katona vesztette életét különböző támadásokban. Hogy így alakult, az nem meglepő. Egyenes következménye az amerikaiak elhibázott stratégiájának. ők ugyanis jóval nagyobb energiát fordítottak Oszama bin Laden hajkurászására, mint a belső stabilitás megteremtésére. A tudatlanság olykor tragikomédiába torkollott. Kandahárban például az amerikaiak repülőgépekről szórtak szórólapokat, amelyeken pénzt ajánlottak azoknak, akik információt szolgáltatnak számukra Bin Laden hollétéről. A probléma csak az volt, hogy a szórólapok szövege dari nyelven íródott, amiből a pastu nyelvet beszélő kandaháriak egy árva szót sem értettek. Mellesleg, ha értették volna, akkor sem adják fel az al-Kaida vezetőjét, aki a szemükben nem terrorista, hanem a betolakodó, hitetlen, imperialista amerikai megszállók ellen küzdő hős ellenálló. Hogy az amerikaiak ázsiója ilyen mértékben megromlott, ifjabb Bush politikájának köszönhető. Az afgánok jelentős része kezdetben nagy reményeket fűzött az amerikaiak bevonulásához. Később azonban rá kényszerültek döbbenni, hogy azok kizárólag saját pecsenyéjüket sütögetik. Washington gyakorta védekezik azzal, hogy 2002 és 2006 között 90 milliárd dollárt költött arra, hogy élhetőbbé tegye Afganisztánt. Az összeg stimmel. Arról azonban nem beszélnek, hogy a 90-ből 82,5 milliárd dollárt katonai célokra fordítottak, fejlesztésekre pedig csak 7,3 milliárdot. Nem beszélve arról, hogy ez utóbbiban is benne vannak az olajipari és egyéb közhasznúnak a legkevésbé sem nevezhető beruházások. Nem csoda, hogy öt évvel a tálibok elűzése után az afgán nép rosszabbul él, mint valaha. Hivatalos becslések szerint a munkanélküliség eléri a 40 százalékot. Négyből egy újszülött nem éri meg az ötéves kort. A halandósági ráta meszsze a legrosszabb a világon. Évente több mint négyszáz ember veszíti életét aknarobbanásban. Afganisztán ebben is világelső. A nagyarányú halandóságnak más okai is vannak. 2003 májusában a BBC beszámolt a kanadai Asaf Durakovic kutatásairól, aki afganisztáni útja során több száz afgánt vizsgált meg. A vizeletmintákban fellelt uránium-izotóp és méreganyagok mennyisége százszor, olykor négyszázszor akkora volt, mint amennyit az öbölháború-veteránok vizeletében mutattak ki. Az eredmény magyarázata vérlázító: az amerikaiak tiltott fegyvereket is bevetettek a harcok során, mit sem törődve azok hosszú távú hatásaival. De nem csak az afgán embereknek fő a fejük. Szeptember elején számos médiumban megjelent a hír, miszerint Karzai elnöknek ellopták a cipőjét. Nem az utcán, vagy miközben a mecsetben imádkozott, hanem az elnöki kastélyból. Sokat elárul az afganisztáni helyzetről, hogy még a szigorúan őrzött elnöki palotában sincs biztonság. Bárki volt a tolvaj, ennek önmagán túlmutató jelentése van. Ha esetleg a tálibok béreltek fel valakit, hogy hajtsa végre az akciót, akkor az egyértelmű jelzés Karzai és patrónusai felé, hogy napjaik meg vannak számlálva, hiszen már a kastélyukban sincsenek biztonságban. Ha viszont valamelyik alkalmazott fújta meg az elnöki lábbelit, akkor az azt jelenti, hogy Karzai még saját embereiben sem bízhat. Így a napjai ugyancsak meg vannak számlálva. Karzainak manapság azonban talán a cipője elvesztése a legkisebb problémája. Sokkal jobban főhet a feje amiatt, hogy az ország biztonsága rohamosan romlik. Az öt évvel ezelőtt Pakisztánba menekült tálib harcosok visszaszivárogtak az országba. Ma úgy áll a helyzet, hogy Afganisztán harmincnégy tartományából tizenöt, vagyis az ország déli része teljes egészében a tálibok kezén van. Helmand és Kandahár tartományaiban állandóvá váltak a harcok. A legutóbbi hírek szerint a tálibok, illetve a hozzájuk közel álló harcosok már Kabult ostromolják. Persze nem nyílt összecsapásokban veszik fel a harcot a megszálló amerikaiakkal, hanem az iraki receptet követve, öngyilkos merényletekkel és autókba rejtett pokolgépekkel. A koalíciós erők kudarcát leginkább a kábítószerfront katasztrofális helyzete mutatja. 1994-es hatalomra jutásukat követően a tálibok harcot indítottak az ópiumtermelők ellen, melynek eredményeként 2001-re az ópiumtermés évi 185 tonnára csökkent. Az amerikai inváziót követően a helyzet drámaian megváltozott. Az ENSZ bécsi központú Bűnügyi és Drog irodája jelentése szerint 2006-ban 6100 tonna ópium termés várható. Ez öt év alatt 3200 százalékos növekedést jelent, amivel Afganisztán a világ ópiumtermésének immár 92 százalékát adja! Demokrácia? Talán inkább kábítószerbiznisz. A probléma elsősorban Európát érinti. A Nagy-Britanniába áramló heroinnak már 95 százaléka ered Afganisztánból. A brit kormány évi 1,5 milliárd fontot költ a drog elleni harcra. Az a keserű igazság, hogy sokkal könnyebben és olcsóbban küzdhetnének a drog ellen, ha úgy ahogy van, békén hagynák Afganisztánt. A tálibok igen hatékonyan elintéznék azt, amire az Északi Koalíció képtelen. Azonban óhatatlanul felvetődik a kérdés, mi van akkor, ha a szövetségesek tisztjeinek nem is áll érdekükben búzával bevetni a mákföldeket. Az egyes arab médiumokban időről időre felröppenő hírek szerint titkos megállapodások vannak magas rangú amerikai tisztek és a drogtermelő hadurak között. Bár konkrét bizonyítékok nincsenek az ügyletekről, a gondolatot hiba lenne egy legyintéssel elintézni. A The Independent 2004. február 29-i száma szerint a kábítószer-kereskedelem az olaj és fegyver után a harmadik legnagyobb üzlet a világon. Aligha hihető, hogy az amerikai hadseregben ne lenne egy-két jó üzleti érzékkel megáldott tábornok. Karzai és bábkormánya hatalmát egyelőre nem fenyegeti közvetlen veszély. Legitimitásuk azonban kétes. Neves elemzők szinte kivétel nélkül egyetértenek abban, hogy ha a NATO kivonulna az országból, a tálibok pillanatok alatt elfoglalnák a helyüket. Ezt az afgánok is tudják. Afganisztánból érkező jelentések szerint a helyiek átmeneti állapotként értékelik a nemzetközi csapatok jelenlétét. Különösen Kandahárban, mely bár egyelőre még nemzetközi felügyelet alatt áll, lakói úgy élnek, mintha már a tálibok lennének hatalmon. Az emberek ügyes-bajos dolgaikkal gyakran nem a rendőrséghez, hanem a helyi tálib közeli fegyveresekhez fordulnak, akik a hivatalos erőknél sokkal hatékonyabban orvosolják a problémákat. A tálibok nem csak a rend fenntartásában jeleskednek. Argandaghban például kórházat működtetnek a rászorulók számára. A tálibok tehát úgy viselkednek, mintha már ők működtetnék az államot. Miközben az afganisztáni kaland egyre nagyobb összegeket emészt fel az amerikai büdzséből, az al-Kaida erősebb, mint valaha. A szervezet már saját ideológiát dolgozott ki, és sejtjei lassan az egész világon megtalálhatók. Jelenleg nagyon úgy látszik, hogy amint a Szovjetunió koporsójában is Afganisztán volt az első szög, úgy az Egyesült Államok hanyatlásában is komoly szerepe lehet a kudarcot vallott afgán megszállásnak. Sayfo Omar