Fotó: Wikimedia Commons (szerk.)
Hirdetés

A dicső múltú, fekvése és a területén talált kőolaj miatt is stratégiai fontosságú Perzsiát a múlt század elején Oroszország és Nagy-Britannia érdekszférákra osztotta, az uralkodó Kádzsár dinasztia hatalma csak névleges volt. 1921-ben brit támogatással Reza kán, az iráni kozák ezred parancsnoka vette át a hatalmat, aki 1925-ben magát tette meg uralkodónak. Reza, aki sahként a „fényes, dicsőséges” jelentésű Pahlavi szócskát is nevéhez illesztette, ugyan csak harmincévesen tanult meg olvasni, de határozott, a modern török államot megteremtő Kemál Atatürk ihlette elképzelései voltak Perzsia átalakításáról. Szimbolikus lépésként az addigi hivatalos Perzsia (Fársz) helyett Iránra („árják földje”) változtatta az ország nevét. Megpróbálta megreformálni a társadalmat, az államszervezetet és a gazdaságot, szekuláris hatalmat létrehozni, intézkedései azonban a lakosság elnyomásával, a szabadságjogok korlátozásával, olykor egyenesen terrorral párosultak. A térségben meghatározó brit és szovjet befolyástól is függetleníteni akarta országát, a hitleri Németországhoz közeledett, emiatt a második világháború kirobbanása után sem Moszkva, sem London nem bízott már benne. A két nagyhatalom 1941. augusztus 25-én közösen szállta meg Iránt, a sahot szeptember 16-án lemondatták fia, a Svájcban nevelkedett, majd a teheráni katonai akadémiát is elvégző Mohammed Reza Pahlavi javára.

Az új sah korántsem volt olyan tehetséges, erős és kíméletlen, mint a száműzetésben nem sokkal később elhunyt apja. Ha jól mentek a dolgok, sütkérezett a sikerben, de a rossz híreket nem volt hajlandó meghallani és nem tűrte a bírálatot. A valódi hatalom kezdetben a nacionalista Mohamed Moszadek kormányfő kezében volt, aki 1951-ben államosította a brit tulajdonú olajcégeket. A sah 1953-ban az ország elhagyására kényszerült, pár nappal később azonban visszatérhetett, mert egy amerikai támogatással szervezett puccs megbuktatta Moszadeket.

A sah a kőolaj-bevételekre alapozva 1963-ban meghirdette a fehér forradalmat, amellyel országát a térség, sőt a világ legnagyobb hatalmai közé akarta emelni. Hiába épültek azonban utak, vasutak, gátak és gyárak, az infrastruktúra hiányosságai miatt a gépek olykor el sem jutottak a beruházások helyszínére. A földreform szétverte a falu társadalmát, a hibás gazdaságpolitika inflációt, spekulációt és zűrzavart eredményezett. Az elszegényedett vidékről a városokba áramlottak az emberek, de itt is nyomorogtak, miközben a rezsim haszonélvezői látványosan fitogtatták gazdagságukat. (Csak az uralkodói család hatvan hercegének 200 vállalata volt és 12 milliárd dollárja Svájcban.) Az elégedetlenség élére a kiváltságait féltő és az ország elnyugatosodásától félő mohamedán főpapság állt, az ellenállás jelképe a sah politikáját keményen bíráló Khomeini ajatollah lett, akit 1964-ben száműztek az országból.

A sah az elégedetlenségre egyre keményebb elnyomással válaszolt, a lakosságot a félelmetes titkosrendőrség, a SAVAK tartotta rettegésben, s dollár tízmilliárdokat költöttek a 400 ezer fős hadseregre. A katonai megrendelésekkel elárasztott Washington a szovjet befolyás elleni bástyát látta a sahban, így szemet hunyt az emberi jogok megsértése fölött.

Az áhított trónörökös, Reza herceg 1960-ban született meg a sah harmadik, világszép feleségétől. A sah 1967-ben császárrá koronázta magát, 1971-ben óriási ünnepségekkel emlékeztek meg a monarchia 2500. évfordulójáról. A hetvenes évek végén azonban az olajárak csökkenése egyre súlyosabb feszültségekhez vezetett, ám sem a sah, sem amerikai tanácsadói nem észlelték a bajok nagyságát.

A vég 1978 januárjában kezdődött, amikor Kum városában vérbe fojtották a Khomeinit gyalázó sajtócikkek elleni megmozdulásokat, majd az áldozatok temetései újabb tüntetésekhez és megtorlásokhoz vezettek. Egész Irán forrongott, diákmegmozdulások, sztrájkok, majd zavargások és felkelések robbantak ki. A sah katonai kormányt nevezett ki, de tábornokait is váltogatta, nem bízva bennük, így rövid idő alatt négy kormány mondott le. A helyzet kicsúszott Reza Pahlavi ellenőrzése alól, egy 1978 nyarán Ibadanban leadott, 500 áldozatot követelő sortűz után már Teheránban is milliók mentek az utcára, s rendkívüli állapotot kellett kihirdetni.

Októberre már szinte minden politikai irányzat Khomeini mögött sorakozott fel, akinek felhívására újra és újra százezrek árasztották el az utcákat. A sahot végül dédelgetett hadserege is cserben hagyta, a külföldi szakértők és tanácsadók, a rendszer kegyeltjei pánikszerűen távoztak. Az utca hatalma 1979. január 16-án másodszor, immár véglegesen „a Királyok Királyát” is menekülésre késztette, s február 1-jén diadalmenetben hazatért Khomeini, győzött az iszlám forradalom.

A trónjáról lemondani nem hajlandó, leukémiás Pahlavi országról országra utazott, rövid ideig Amerikában is kezelték. 1979 novemberében a teheráni amerikai követséget forradalmi gárdisták foglalták el, akik a túszok elengedéséért a sah kiadatását követelték. Ezt Washington elutasította, de a sahnak távoznia kellett, végül Egyiptomban halt meg 1980. július 27-én.