Az iszlám irányzatai nem állnak perben egymással

A közel-keleti híradásokban rendszeresen terítékre kerül a síita és szunnita muszlimok között húzódó ellentét. A hírek gyakran szólnak vérre menő vallási ellentétekről és gyűlölködő fanatikusokról. A nyugati elme erre igen fogékony, hiszen a síita-szunnita viszonyt hajlamos a katolikus-protestáns ellentéthez hasonlítani. A párhuzam azonban hamis. Az iszlám két fő ága között messze nincs olyan mély szakadék, mint a keresztény irányzatok között.

A muzulmánok 85 százaléka szunnita, 15 százaléka síita. Az iszlám két ágra válása a vallás kialakulásának idejére vezethető vissza. Az iszlám vallás alapítója és központi alakja Mohamed próféta volt. A hagyományok szerint Allah őt választotta ki arra, hogy igéjét közvetítse és vezesse a muszlimokat. Hosszas harcok után Mohamed elterjesztette az iszlámot az Arab-félszigeten. A Próféta életében kétség sem fért a közösség irányítójának személyéhez. Mohamed azonban élete során nem jelölte ki utódját, így 632-ben bekövetkezett halálakor éles viták alakultak ki a közösség új irányítójának személyét illetően. A muszlimok egyik része, Mohamed személyes jó barátját, Abu Bakrt tartotta a legitim utódnak – arabul kalifának -, mondván, ő az, aki a legközelebb állt a Prófétához. Abu Bakr támogatóiból lettek később a szunniták. A muszlimok másik része viszont úgy vélte, hogy az utódnak a Próféta rokonai közül kell kikerülnie. Ők Ali ibn Abu Tálibot, Mohamed unokatestvérét és egyben lányának férjét kívánták vezetőjükként látni. Innen származik a „síita” elnevezés, amely az arab „síiat Ali”, vagyis „Ali hívei” kifejezésből származik. A síiták viszont szívesebben emlegetik magukat az „Ahlul Bayt”, vagyis a Mohamed leszármazottainak népe néven.

Hosszas vitákat követően végül Abu Bakr lett az első kalifa. A muszlim közösség innentől kezdve a Koránban lefektetett törvények, illetve Mohamed próféta összegyűjtött tanításai útmutatásával élte életét. Abu Bakrt a nagy népszerűségnek örvendő Omar Ibnul-Khattab, majd Uszmán ibn-Affán követte. Uszmánt 656-ban meggyilkolták, így huszonnégy év várakozás után Ali lett a negyedik kalifa. Az új uralkodó azonban összeütközésbe került a Próféta feleségével, Aisával, aki azzal vádolta meg, hogy nem vizsgálta ki kellőképpen Uszmán halálának körülményeit. A kalifa ugyan legyőzte Aisát, de Uszmán unokatestvérével, Muáwiyával, aki Damaszkusz kormányzója volt, már nem boldogult.

A két vezető végül békét kötött. Volt azonban egy Alihoz közeli csoport, amely rossz szemmel nézte az egyezséget. 661-ben egy közülük való férfi orvul meggyilkolta Alit. A kalifa halálával rövid időre káosz alakult ki. Az anarchiát legyőzve a kalifátust végül Muáwiya vette át. Ő lett az első Omajjád dinasztiából való kalifa. Ali fia, Haszan aki szintén igényt tartott a trónra, ellenzékbe vonult.

Nem sokkal később Haszan tisztázatlan körülmények közt életét vesztette. Helyére öccse, Huszein lépett. Közben Muáwiya is meghalt és a kalifátus irányítója fia, Jazíd lett. Huszein azonban nem mondott le a kalifátusról. Támogatóit az iraki Kúfa városának lakóiban találta meg, akik magukhoz invitálták Ali fiát. Huszein elfogadta a meghívást és hetven emberével nekivágott az útnak. Mikor azonban Kerbalához ért, Jazíd egy négyezer főt számláló csapattal rajtaütött. Huszeinnek nem volt esélye a túlerővel szemben, így mártírhalált halt.

Huszein haláláról a síiták azóta is megemlékeznek. Ez az Asura ünnepe. A hívők ilyenkor hosszú menetekbe rendeződve ütlegelik magukat, átérezve Huszein szenvedéseit. A síita hagyományok szerint Huszein maga választotta a mártíromságot, mivel előzőleg Isten kinyilatkoztatta neki, hogy Kerbalában a biztos halál vár rá. Ő azonban ennek ellenére vállalta a biztos halálba vezető utat. Huszein tortúrája ezen a ponton nagy hasonlóságot mutat a keresztény passió-történettel. Innen ered a síita hit egyik alapját képező mártírkultusz.

Ali hálával Jazídnak már nem volt konkurense. A szunnita birodalom pályája felívelt. Az Omajjád dinasztiát az Abbászidák követték. Uralkodásuk a VIII. századtól a XIII. századig tartott. Ez volt az arabok aranykora. Az Abbászidák által uralt területek az Atlanti óceántól egészen Közép-Ázsiáig terjedtek. A síiták közben ha emberileg nem is, politikailag valamelyest a perifériára szorultak.

Huszein fia, Ali túlélte a kerbalai mészárlást, így a Próféta vérvonala tovább élt. Huszein leszármazottait imámoknak nevezzük. Az ő tanításaik igen meghatározóak a síita irányzaton belül. Az imámok sora 873-ban szakadt meg, amikor a tizenkettedik, még gyermekkorú imám eltűnt. A síita hit szerint az imám nem halt meg, hanem elrejtőzött és valamikor majd vissza fog térni. A rejtőző imámra való várakozás, nagyjából a keresztény messiásváráshoz hasonlítható. A hívek több évszázadon át vártak az imám visszatérésére. Miután azonban ez nem következett be, a vallási hatalmat a vallástudók tanácsa, a tizenkét tagból álló Ulemá vette át, amely vezető imámot választott.

A vezető tisztséget megkapó imámot ajatollahnak, vagyis „Isten igéjé”-nek nevezik. A gyakorlat azóta is él. Ilyen imám volt például az iráni iszlám forradalmat levezénylő Khomeini ajatollah is. Az imám a síiták számára a legfőbb vallási hatalmat jelenti. Szerepe nagyjából ahhoz hasonlítható, amilyet a pápa tölt be a katolikus egyházban.

A szunniták hierarchikus rendszere viszont nagyban eltér a síitától. Ha a síitákat a katolikus egyházhoz hasonlítjuk, a szunnitákat a protestánsokkal állíthatjuk párhuzamba, hiszen náluk nem létezik olyan legfőbb hatalom, amelynek döntései mindenki számára kötelezőek lennének. A mai szunniták az iszlám kialakulását követő első századaiban élt négy nagy vallástudós, Hanafi, Maliki, Shafi’i és Hanbali iskoláját (Madhab) követik. Ők voltak azok, akik annak idején a változó idők során felmerülő kérdésekre kerestek válaszokat. Tevékenységüket „idzstihádnak” nevezték. Ez kutatómunkát jelentett, amely során a nagy vallástudósok a Korán, a prófétai hagyományok és az egykor a Próféta közelében élők beszámolói sorai között olvasva kerestek válaszokat az újonnan felmerülő kérdésekre. A négy nagy vallástudóst követően a szunniták számára lezárult az „idzstihád korszaka.” A későbbi vallástudósok nem nyitottak új madhabot, hanem valamelyik nagy tudós által lefektetett irányvonalat követve alakíthattak alágakat.

A síiták számára viszont az idzstihád ma is élő fogalom. Több mudzstahid, vagyis idzstihádot folytató neves síita vallástudós él. Ahhoz, hogy valaki magát mudzstahidnek nevezhesse, komoly teológiai vizsgát kell tennie a síiták szent városában, Kummban. Aki kiérdemli a mudzstahid rangot, vallási iskolát alapíthat, amelynek keretében olyan kérdésekre ad választ, amelyekről nincs konkrét vallási törvény. Az egyszerű síita hívők nem folytathatnak idzstihádot, viszont szabadon eldönthetik, hogy mely vallási vezető tanításait kívánják követni. Hogy ki melyik irányzatot követi, teljes mértékben lelkiismereti kérdés. Sok esetben még a szunniták is egyetértenek abban, hogy történelmükkel és mentalitásukkal a síiták az iszlámnak egy őszinte, romlatlan ágát képviselik.

Mind a síiták, mind a szunniták kötelezőnek tartják magukra az iszlám tanításának öt pillérét, a ramadán havi böjtöt, a szegényeknek való adakozást, a napi ötszöri imát, a mekkai zarándoklatot és az iszlám védelmét, a dzsihádot. Mindkét ágazat számára Mohamed a központi figura. A síita és szunnita ágazatok között mindössze két kérdésben van vita. Az első a Taqijja: a Korán tizenhatodik szúrájának 106. versszaka szerint: „Mindazokra, akik miután elfogadták Alah hitét, újra hitetlenné váltak – kivéve akik kényszer alatt vallanak így, úgy hogy szívük hű marad hitükhöz – fájdalmas büntetés vár Allahtól”. A síiták a versszak középső részére hivatkozva megbocsátható bűnnek tartják, ha valaki kényszer alatt látszólag megtagadja hitét. A szunniták ezt elítélik.

A kérdésben nehéz igazságot tenni. A maga módján mindkét felekezetnek igaza van. A síitáknak kisebbségként gyakran kellett szembenézniük üldöztetésekkel, amelyek rugalmasabbá tették őket. A szunniták soha nem szenvedtek hátrányt hitük miatt, így nehezen értik meg, hogyan tagadhatja meg valaki vallását.

A másik nagy különbség a „Mut’a házasság” intézménye. Ez a síiták körében elfogadott ideiglenes házasságot jelenti. Ekkor a fiatalok meghatározott szabályok szerint azt megelőzően is élhetnek szexuális életet, hogy megtalálták volna életük igazi párját. Egy férfi és egy nő ily módon kötött házassága egytől kilencvenkilenc napig tarthat. A házasság végét követően azonban a felek három hónapig nem léphetnek újabb házasságba. Ennek praktikus oka, hogy a várakozási idő alatt minden kétséget kizáróan kiderüljön, hogy a nő teherbe esett-e. A szunniták elítélik a „Mut’a házasság” intézményét.

Ezzel együtt a síiták és szunniták testvérként tekintenek egymásra. A nyugati híradásokban gyakran hangsúlyozott síita-szunnita ellentét csupán porhintés. Az együttélés soha nem okozott problémát. Irakban és Libanonban például mindennapossá váltak a síiták és szunniták közötti házasságok. A békét erősíti, hogy 1959-ben a legbefolyásosabb szunnita vallásiskola, a kairói al-Azhar is teljes értékű muszlimokként ismerte el a síitákat.

Az idő múlásával a két közösség csak közelebb került egymáshoz. A síita Khomeini ajatollah színre lépésével újra megvalósult az, ami a szunnita Abbászida birodalom elbukásával véget ért. Színre lépett a politikai iszlám. Az ajatollah által megindított iszlám forradalom még a szunnita országokban is éreztette hatását. Algériától Szíriáig számos szunnita otthon falára került ki Khomeini arcképe.

A síita-szunnita közeledés csak tovább erősödött, amikor 1983-ban Libanonban megalakult a síita Hezbollah, amely hosszas harc után megvalósította azt, ami egyetlen szunnita kormánynak sem sikerült: visszaszorította az izraeli csapatokat a megszállt dél-libanoni területekről. Hasonló tiszteletnek örvend az iraki Muktada asz-Szadr is – napjainkban a leghitelesebb iraki erő -, aki síita létére jó kapcsolatot ápol az iraki szunnitákkal.

Sayfo Omar