A szíriai rendszerváltás, vagy legalábbis a reformok már régóta terítéken vannak. Mikor 2000-ben Hafez al-Aszad elnök elhunyt, a világpolitika egyhangú lelkesedéssel fogadta fiát, a hatalmat átvevő Bassár al-Aszadot. Az akkor 34 éves, tanulmányait korábban Nagy-Britanniában folytató elnök nagy reményekkel vette át apja örökét. Lelkesedése azonban nem tarthatott soká. Rá kellett eszmélnie, hogy kezét gúzsba köti a régi titkosszolgálati elit. Pedig Bassár, amit lehetett, mindent megpróbált. Gazdasági reformokat hozott, csökkentette a sorkatonai szolgálatot, a közhangulatot javítandó parkokat és szökőkutakat épített. Az áttörő változások azonban nem valósulhattak meg, így a fiatal elnöknek nem maradt más lehetősége, mint hogy nemzetközi fórumokon mentegetőzzön, és szebb jövőről beszéljen.

Azóta a nemzetközi támadások megsokasodtak. Damaszkusz pedig egyre csak hátrált, mígnem háta már a betonfalat érte. A tetőpont ez év márciusában jött el, amikor Rafik Hariri, egykori libanoni miniszterelnök meggyilkolását követően, nemzetközi nyomás hatására Szíriának vissza kellett vonnia tizenötezer fős haderejét Libanonból. A hullámok azonban nem csitultak. Az ország ellenségei nem nyugodtak. Az ENSZ vizsgálóbizottságot állított fel Hariri meggyilkolása ügyében, amelynek vezetésével a német Detlev Mehlist bízták meg. Ő ki is utazott a helyszínre, egy hónapig kutakodott, majd hazautazott. Tapasztalatait hatvanoldalas jelentésbe foglalta, és október 20-án átadta Kofi Annannak. A bomba felrobbant. Detlev Mehlis azt állította, a nyomozás eredménye szerint a szír és a libanoni Szíria-barát elit nyakig benne van a gyilkossági ügyben.

A szír diplomácia dühösen reagált a határozatra és „politikai döntésnek” nevezte azt. Ez azonban elhibázott lépés volt, hiszen azt a látszatot kelti, hogy Damaszkusznak valami titkolnivalója van. A helyzetet súlyosbítja, hogy Mehlis beszámolója szerint a szír fél nem működött együtt a vizsgálatok során. Bush elnök rögtön lecsapott a magas labdára, és az ENSZ Biztonsági Tanácsának összehívását sürgette.

Nem kizárt persze, hogy Damaszkusznak valójában tényleg semmi köze az egész Hariri-ügyhöz, és ahogy állítja, az egész egy amerikai vagy izraeli manőver része. A lényegen azonban ez semmit nem változtat. Szíria korábban – joggal – Izraelen kérte számon az ENSZ-határozatok betartását. Most rajta a sor, hogy bizonyítsa, tiszteli a nemzetközi szervezet döntését, bármi legyen is az.

Más lehetősége egyébként sem igen lesz. Egykori barátai vétójára aligha számíthat. Szíria mára teljes nemzetközi elszigeteltségbe süllyedt. A Hariri-gyilkosság után leghűségesebb európai szövetségese, Franciaország is cserbenhagyta. Ez azonban csak a kezdet. Mára hagyományos szövetségesei, Egyiptom és Szaúd-Arábia is kihátráltak mögüle. Akik azt hiszik, hogy ennél nem lehet rosszabb, tévednek. Ma már élet-halál szövetségese, Irán is óvatosan bánik a szavakkal, ha Damaszkuszról van szó. Ami nem meglepő, hiszen míg a szír politika mára szalonképtelenné tette magát a nemzetközi politikában, a demokratikus Irán egyenlő félként ül a tárgyalóasztalhoz.

Ahogy az iráni al-Alam televízió egyik elemzője mondta: „Iránnak meg kell gondolnia, hogy mibe nyúl bele”. Hasonló a helyzet a Szíria legjobb barátjaként számon tartott, magát gerillaszervezetből lassan Libanon legerősebb pártjává kinövő Hezbollahhal is, amelynek vezetője Haszan Naszrallah, a Mehlis-dosszié kapcsán diplomatikusan csak annyit mondott: „Bízik benne, hogy kiderül az igazság, és megbüntetik a bűnösöket.” Nem fogalmazott másként a Hezbollahhoz hasonló politikai pályát bejáró palesztin Hamasz sem, amely a libanoni szervezethez hasonlóan szintén a Szíria utáni időkre készül.

A nyomás hatalmas. Minden jel arra mutat, hogy Szíriában valami változni készül. A forgatókönyv azonban még bizonytalan. Kofi Annan további két hónapra meghosszabbította a vizsgálatok határidejét. A fiatal Bassár elnök tehát a huszonnegyedik órában jár. Vagy feláldozza a régi elit néhány képviselőjét, és nagy államférfiként vonul be a történelembe, vagy a vihar őt magát is eléri, és talán el is sodorja. Az előbbi változat persze igen fájdalmas lesz, hiszen a jelentés szerint a bűnösök között ott van a Katonai Titkosszolgálat és a Nemzeti Gárda főnöke, Aszef Sawkát, Bassár sógora is. Könnyen lehet, hogy a régi elit életösztöne erősebb, mint bárki gondolná, és elébe menve az eseményeknek, előbb puccsot csinál, majd látványosan nyitást hirdet meg.

Ezt a verziót erősíti meg Gázi Kanaan belügyminiszter múlt héten történt öngyilkossága is. Egyes elemzők szerint Kanaan komoly nyomás alatt állt, akit az amerikai Georgetown egyetemen tanuló gyermekein keresztül kényszerítettek arra, hogy puccsot hajtson végre. Halálára más magyarázat nemigen lehet, hiszen a Mehlis-jelentés egy szóval sem említette a nevét. Az idős, katona korában sok nehéz helyzetet megjárt Kanaan közeli barátai szerint nem volt öngyilkos hajlamú. Vannak ezért, akik Sawkat kezét vélik felfedezni a dologban.

A harmadik variáció a változásokra az iraki forgatókönyv megismétlődése. Ez a mai iraki körülmények fényében persze igen valószerűtlen. A negyedik forgatókönyvet a szír ellenzék bevonása jelenthetné. Már ha volna olyan. De nincs. Pusztán néhány ember van, aki magát „Egyesült Ellenzéknek” nevezve nemrég egy „Damaszkuszi Dekrétum” nevű irományban kifejtette vágyát a kiterjesztett szabadságjogok és az alkotmánymódosítás iránt. Ezek az emberek az egykori kommunista, nasszerista és muzulmán pártok maradványai. A korábban ütőképesnek ígérkező ellenzékiek vagy gyanús körülmények közt eltűntek, vagy szétszéledtek a nagyvilágba. 1980 óta tizenhatezer ember volt kénytelen elhagyni hazáját politikai okokból. De nemcsak szíriai ellenzék, hanem változtatásokra képes komoly szakember gárda sincs, mivel a pozíciók betöltéséhez ez idáig sokkal fontosabbnak bizonyult a párthűség, mint a szakértelem. A hatalmon lévő alavitta felekezethez tartozás pedig bármilyen kaput megnyit. Az egyetemekre való felvételiken például a maximálisan szerezhető pontok huszonöt százalékát kapják azok, akik elvégezték a Baath párt által szervezett ejtőernyős tanfolyamot.

A változásokban a leggyengébb láncszemet maga a nép jelenti. Nem mintha a szírek nem áhítanák a demokráciát. Az 1980-as Hama városában történt események, amikor is a nép demokráciavágyára válaszul Hafez al-Aszad elnök porig bombázta a várost, túl élénken élnek az emberek lelkében. Azóta a szírek immúnissá váltak a változásokat sürgető szólamokra. A forradalmárjelölteket kiveti magából a társadalom immunrendszere. Ebben nagy szerepet játszik a titkosszolgálat, amely az egyetemektől a hivatalokon át a szatócsboltokig, az élet minden területét felügyelete alatt tartja. De motiváció sem igen van. Bármilyen nagy nemzetközi nyomás nehezedik is Szíriára, az utca embere ebből igen keveset érez. Az állami médiumok sajátosan bánnak a hírekkel. Ez szintén a régi beidegződések eredménye, hiszen Bassár elnök október elején nagyszabású médiakonferencián biztatta a sajtó képviselőit a szabad véleménynyilvánításra. Így elméletileg semmi nem áll a kritikus megnyilvánulások útjában.

Hogy libanoni vagy ukrajnai mintát követő forradalmat lehetetlen kirobbantani, azzal vélhetően az Egyesült Államok stratégái is tisztában vannak. Közvetett módon azonban még a politikai kómában fekvő nép is megmozdítható. Washington gazdasági szankciók bevezetésével nagy sebet tud ejteni Damaszkuszon. Szíriában – mint a szocialista típusú rendszereknél általában – az állam komolyan támogatja az olyan, a nép alapvető szükségleteit kielégítő termékeket és szolgáltatásokat, mint a kenyér, a villany, az oktatás, az üzemanyag. Ezek közül leginkább az utóbbi a fontos. A szíriaiak, élvezve az olcsó üzemanyag előnyeit, rengeteg autót használnak. A legtöbb szír lakást gázolajjal fűtik.

A meteorológiai előrejelzések szerint Szíriában idén különösen hideg tél várható. Ez pedig azt jelenti, hogy a nemzetközi szankciókkal küzdő rezsimnek mélyen a zsebébe kell nyúlnia, ha továbbra is alacsonyan kívánja tartani az üzemanyagárakat. Egy darabig ez feltehetően nem fog problémát okozni. A titkosszolgálati elitnek közel 125 milliárd dollárnyi külföldre menekített vagyona van, amelyet a kilencvenes évekbeli, Irakkal folytatott „olajat élelmiszerért” programból, illetve – a Mehlis jelentés szerint – libanoni bankokból és kábítószer-kereskedelemből szedtek össze. Az elit, saját hatalmát meghosszabbítandó, minden bizonnyal szívesen feláldoz majd egy kevéskét vagyonából. Ameddig hajlandó áldozni, addig fennmaradhat.

Az Egyesült Államok azonban, ha valóban nyomást kíván gyakorolni az elitre, könnyen befagyaszthatja a külföldi bankszámlákat, ahogyan tette ezt az elhunyt Gázi Kanaan belügyminiszter 12 milliárd dolláros Amerikában őrzött vagyonával is. Hogy akkor mi történik, az egyelőre nem tudható. Csak az, hogy a szír rendszer jelenlegi formájában nem működik tovább. Az egyetlen kiút a valóban átfogó reformok meghozatala és külföldre való nyitás lehet, amivel Damaszkusz átvészelheti a nehéz időket. Ez viszont – túlmutatva önmagán – a közel-keleti békét közelebb hozhatná, mint gondolnánk.