A brit nép végtelen hidegvérrel fogadta a történteket. Ami nem meglepő, hiszen az angolok immár három évtizede, ha nem is rendszeresen, de több ízben szembe kényszerültek nézni az IRA hasonló támadásaival. A londoniak pedig már az 1666-os nagy tűzvész és a második világháborús bombázások idején bebizonyították, hogy nagy józansággal képesek kezelni a bajokat. 2001. szeptember 11-ét követően, a háborút testközelből soha nem látó amerikaiakon döbbenetes hisztériahullám söpört végig. Az emberek – még a legkisebb településeken is – ezerszámra vásároltak gázmaszkokat és vakcinákat az állítólagos anthraxfenyegetés idején, ezzel tömve meg a gyógyszergyárosok zsebeit. Efféle utórezgésekre Nagy-Britanniában nem kell számítani. A 2004. március 11-i madridi merényletet követően Aznar miniszterelnöknek távoznia kellett posztjáról. Tony Blair székét azonban nem veszélyeztetik a történtek. Emlékezetes, hogy az 1998-ban az IRA által elkövetett „véres csütörtök” után a miniszterelnök népszerűsége az egekbe szökött. Arra azonban elérkezett az idő, hogy levonjuk a következtetéseket. A tőzsdét még a briteknél is kevésbé rázták meg a merényletek. Az egyik robbantás helyszínétől alig pár percnyi távolságra, a Downing streeten, rövid hatásszünet után még aznap helyreállt a rend. Emlékszünk arra, hogy szeptember 11-ét követően a nemzetközi pénzvilág hetekig kómában feküdt.

Hogy miért pont London, egyértelmű. A brit kormány Bush elnök leghűségesebb európai fegyverhordozója, amely mind az iraki, mind az afganisztáni hadjáratban oroszlánrészt vállal. A szörnyű terrortámadások egyenes következményei a vak Amerika-barát politikának. Az amerikaiak, és így a britek politikája ma a lehető legrosszabb irányba halad. A világ napról napra veszélyesebb. Pedig Washington szeptember 11-ére válaszul adott „terror elleni” harca kezdetekben nem volt olyan katasztrofálisan sikertelen, mint napjainkban. Később azonban Bush szinte mindent elrontott, amihez hozzáért. Nehéz nem egyetérteni azon elemzőkkel, akik szerint Bush elnök az oka mindannak, ami zajlik. A szövetségesek Afganisztán elleni hadjárata hatalmas csapás volt az al-Kaidára, hiszen a tálibok uralmának megdöntésével Bin Laden és társai visszaszorultak a Tora Bora hegység barlangrendszerébe. Egy pillanatig úgy tűnt, a világ valóban biztonságosabb lett. Bush azonban nem volt hajlandó nyugton ülni a fenekén. Egy évvel később, a világ tiltakozása ellenére megindította háborúját Irak ellen. Ezzel vért ömlesztve a haldokló al-Kaida testébe. Az iraki káoszból főnixként emelkedett ki a szervezet, hiszen nemhogy ingyen jutott kitűnő gyakorló terephez, de emberek millióinak a szívét nyerte meg azzal, hogy az irakiak honvédő háborúba bekapcsolódva felvette a harcot a világhódítókkal szemben. Az amerikaiak gyarmatszerző hadjáratukat a „demokrácia terjesztésének” mázával borították. A neokonzervatív agytrösztök vallásos fanatizmussal ágáltak a „nyugati értékek” egész világra való kiterjesztése mellett. A demokrácia terjesztése azonban kudarcot vallott. Nem csupán Irakban és Afganisztánban. A vereség olyannyira totális, hogy a demokrácia mára szülőhazájában is defenzívába szorult. A fejlett világ lakói, New Yorktól Londonig, Bush felelőtlensége miatt sorra kényszerülnek lemondani korábban természetesnek tűnő szabadságjogaikról. Titkosszolgálatok óvó szemei figyelik lépéseiket, akik arra hivatkozva, hogy a polgárok biztonsága érdekében cselekszenek, belehallgatnak azok telefonbeszélgetéseibe, ellenőrzik bankszámláikat, követik útvonalukat. Az amerikai és európai polgárok lassan mind egy orwelli Nagy Testvér ellenőrzése alá kerülnek. Ennek szükségességét pedig senki nem meri megkérdőjelezni, hiszen a „biztonság” és a terrorizmus elleni szent háború előrébbvaló az egyéni sérelmeknél. Az emberek maguk sétálnak az igába.

Bush propagandaszövegével ellentétben a terroristák nem barbár analfabéták. Valójában intelligens, mértani gonddal tervező emberek, akik sebészi pontossággal diagnosztizálják a nyugati civilizáció leggyengébb pontjait, és csapnak le rá. Emellett találékonyságuk végtelen, és egy lépéssel mindig áldozataik előtt járnak. A Nyugat tehetetlen a legprimitívebb eszközökkel elkövetett támadásokkal szemben. Ráadásul egy ország minél fejlettebb infrastruktúrával bír, annál kiszolgáltatottabb.

A terrorizmus elleni védekezés azonban nem reménytelen. Sőt végtelenül egyszerű. Úgy lehet őket elpusztítani, ahogy a biológusok teszik azt a mikrobákkal: elszívják előlük a levegőt és a táptalajt. A terroristák táptalaja az igazságtalanság. Azzal, amit az Egyesült Államok vezetői és egyes izraeli fanatikusok művelnek az iszlám világgal, reményüket vesztett fiatalok ezreit taszítják a szélsőségesek karjaiba. Azok, akiknek otthonait buldózerek vagy bombázó repülők tették földdel egyenlővé, egyszerűen látják a világot: „az ellenségem ellensége az én barátom”. Pedig nyilvánvaló, hogy az al-Kaida nem Palesztinát vagy Irakot kívánja felszabadítani. Irrealista gondolkodók lévén, céljuk egy középkori Omajjád hagyományokon alapuló Iszlám Birodalom felépítése. Pontosabban, az euro-atlanti birodalom ellenpontjának felépítése.

A Nyugat számára adott a feladat: szakítva az eddigi hagyományokkal, az egyenlő mérce elvét kell bevezetni. A Londont érő tragédia különösen jó alkalom erre. Az arab és iszlám világ egy emberként ítéli el a terrorcselekményt. Pedig joggal mondhatnák, hogy a megszállt Irakban, amely Szaddám Huszein alatt hírből sem ismerte a terrorizmust, az amerikaiaknak és szövetségeseiknek hála, naponta történnek hasonló merényletek. A fejlett Nyugat pedig közönyösen szemléli. Még a radikálisnak tartott palesztin Hamasz és libanoni Hezbollah is gyalázatosnak minősítette a Londonban történteket.

A dolog érthető. Hiszen a madridi és londoni merényletekért felelős terroristák tettükkel többet ártottak a józanabb muzulmánoknak, mint az amerikai bombázók és izraeli buldózerek együttvéve. Eljátszották a békeszerető nyugatiak szimpátiáját, akik eddig még akár szimpatizáltak is a szenvedő irakiakkal és palesztinokkal. Nem is beszélve arról, hogy a történtek igen rosszat tettek a Nyugaton idáig békében élő muszlimok megítélésének. Befolyásos muzulmán vezetők egységfrontba tömörülve ítélik el a merényletet, és közös nyilatkozatban készülnek kiátkozni a terroristákat az iszlám vallás ernyője alól. Ezzel baráti kezet nyújtanak a Nyugatnak. Kérdés, hogy a nyugati vezetők elfogadják-e. Ha elfogadják, jó esély van arra, hogy a terroristák ne találjanak többé termékeny talajra, és szép lassan elveszítsék támogatóikat. Ha nem, akkor nem az lesz a kérdés, hogy a tragédia megtörténik-e újra, hanem az, hogy hol.

Erre vonatkozóan eltérnek a vélemények. Egyes elemzők szerint – akik többnyire a jelenlegi amerikai politika hű támogatói – a terror Helsinkitől Vlagyivosztokig bárhol felütheti a fejét. Mint azonban már említettük, a terroristák nem tudatlan analfabéták, így szem előtt tartják a politikai eseményeket. Nem valószínű tehát, hogy az amerikaiak iraki hadjáratát ellenző és középutas palesztinpolitikát folytató, mellesleg számos muzulmánnak otthont adó Berlint vagy Párizst szemelnék ki legközelebbi célpontjuknak. A francia és német vezetés ezt vélhetően tudja, így bár a miheztartás végett megemelték a készültségi fokozatot, különösebben nem zavartatják magukat. Akinek köpenye, az viszont magára is vette. Az iraki háborúban aktívan segédkező Olaszországban a második legmagasabb fokozatra emelték a készültségi szintet. Az egyre zuhanó népszerűségű Silvio Berlusconi retteg, szélsőjobboldali koalíciós partnere pedig egyenesen hadiállapot bevezetését sürgeti.

Hogy a jövő mit hoz, nem tudni. Az mindenesetre biztos, hogy egy darabig London, illetve Róma a világ legbiztonságosabb városai lesznek. Az emberek békéjét vélhetően jó ideig magasan képzett biztonságiak és fegyveres katonák fogják ügyelni. Az átlagemberekre békés napok várnak, a zsebtolvajoknak talán felkopik az álluk. A nyugodt napok azonban nem tarthatnak a végtelenségig. A terroristák türelmesek, és előbb vagy utóbb újra lecsapnak. Ott és úgy, ahogy a legkevésbé számítanánk rá. Eljött tehát az idő, hogy Európa lerázva az amerikai igát, egységes, felelős politikába kezdjen. A franciák és németek már példát mutattak. Bár nagy pofon árán, de a spanyolok is követték a példát, amikor a madridi tragédiát követően kivonták csapataikat Irakból. Most a briteken a sor. Európa járni tanul. Önállóan.