A mekkai zarándoklat hagyománya iszlám előtti időkre nyúlik vissza. A Kába követ, mely valójában egy meteorit, a hagyomány szerint az Isten küldte le az égből Ádámnak, hogy nyelje el bűneit. Színe eredetileg fehér volt, az emberi bűnök megsokasodására azonban idővel megfeketedett. A kő köré Ábrahám fia, Iszmáil építette a mai napig álló, fekete brokáttal borított, 12 méter hosszú, 10 méter széles és 15 méter magas építményt, mely idővel pogány szentéllyé vált. Erre jegyezték fel a pogánykori költészet gyöngyszemeit, és ide gyűjtötték össze a korabeli istenek szobrait. Egész Arábiából érkeztek oda áldozataikat bemutató zarándokok, akik által Mekka lakói komoly bevételre tettek szert, és az álmos kisváros komoly kereskedelmi központtá fejlődött.

Mohamed, az iszlám prófétája színrelépésekor a Kurais törzs volt Mekka mindenható ura, akinek érthető módon nem volt ínyére egy mindenhol elérhető Isten tana, mivel az a zarándoklatokból befolyó jövedelmüket fenyegette volna. Mint a kereszténység, kezdetekben az iszlám is a nép alsó rétegeiben talált követőkre, így a hívek száma nőttön-nőtt. Megerősödése után Mohamed bevonult Mekkába és átvette a hatalmat. Bár szisztematikusan felszámolt minden pogánykori maradványt, a Kábához való zarándoklatot, felismervén annak gazdasági előnyeit, megtartotta és tovább fejlesztette, bevéve azt az iszlám öt alappillére közé.

A zarándoklat jelenlegi formájában nagyban különbözik a pogánykoritól. Akkoriban az áldozatok bemutatásán volt a hangsúly, míg ma magán a látogatáson. Emellett korábban a Kába kő körüljárására korlátozódott a rituálé, míg ma azt megelőzi több olyan környékbeli helyszín felkeresése, ahol az iszlám szempontjából fontos események zajlottak. Minden muszlim hívőnek életében legalább egyszer el kell zarándokolnia a Kábához. A követelményt a hívők nagyon komolyan veszik. Még a legszegényebbek is igyekeznek azt teljesíteni, nem kis anyagi terhet véve ezzel a nyakukba.

Egy zarándokút költsége megközelítően 200 ezer forintot tesz ki az utazási költségen felül. Az ebből befolyó jövedelem, a kőolaj 1938-as felfedezéséig az ország egyetlen bevétele volt, mely önmagában elegendő volt a lakosság fenntartására. A 60-as évektől azonban drasztikusan megnőtt a népesség, melynek az olajbevételek miatt megnövekedett igényeit már képtelenség lenne kizárólag a hadzs bevételeiből fedezni.

A történelem során a szaúdiakat mint a Kába gazdáit mindig tisztelet övezte a muszlimok közt. Ez a tisztelet azonban az uralkodóház politikája miatt mára némileg megkopott. A királyi ház fanatikusan Amerika-barát politikáját, amely odáig fajult, hogy Kuvait mellett Szaúd-Arábia volt az egyetlen arab ország, mely nem ítélte el annak iraki hadjáratát, az ország népe is kezdi megelégelni.

A királyi ház Amerika-barátságának gyökere a hidegháborúra nyúlik vissza. Szaúd-Arábia, mély vallásosságából adódóan, sok arab országtól eltérően soha nem közeledett a Szovjetunióhoz, így az uralkodó al-Szaud család jó szövetségesévé vált az Egyesült Államoknak, aki elnézte annak demokratikusnak koránt sem mondható uralmát. A szaúdi olajkincseket amerikai vállalatok tárták fel. A felhőtlen szaúdi-amerikai viszony csupán 1973-ban fagyott be, amikor Fayssal király bevetette az olajfegyvert, ezzel torolva meg, hogy az Egyesült Államok Izrael pártjára állt a háborúban. Fayssal királyt hamarosan meggyilkolták és helyét a keménykezűnek korántsem nevezhető Fahd vette át.

Míg az olajbevételekből a népnek is bőven kijutott, ami miatt szemet hunytak az uralkodóház mentalitása fölött, annak nagy része mégis a Szaud család hercegeinek zsebébe áramlott, akik azt előszeretettel költötték el nyugat-európai és amerikai kaszinókban. Maga Fahd király is hódolt a szerencsejátékoknak. Egy esetben, egy amerikai kaszinóban közel egymilliárd (!) dollárt hagyott ott, miután kudarcot vallott bankrobbantási kísérlete. Hogy stiklijeiről elterelje a nép figyelmét, a királyi család vált az iszlám egyik legradikálisabb iskolája, a wahabita tan legnagyobb támogatójává.

1978-ban, miután a Szovjetunió lerohanta Afganisztánt, különös módon hirtelen az Egyesült Államok lett az iszlám fundamentalizmus egyik legnagyobb támogatója. Ismeretes, hogy a zahrani amerikai támaszponton folyt azoknak a zömében szaudi származású „afgán-arabok” néven emlegetett gerilláknak a kiképzése, akik a szovjetek ellen harcoltak Afganisztánban. Miután a háború véget ért, sokáig lógott levegőben az afgán-arabok sorsa: Afganisztán nem adott nekik állampolgárságot és hazájuk sem akarta visszafogadni őket. Megváltásként jött hát nekik Oszama bin Laden színrelépése, aki megalapította belőlük az al-Kaidát. Így a szervezet egykori mesterei ellen fordult.

Az al-Kaida az uralkodó családból kiábrándult szaúdi nép közt egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Ezen az sem változtat, hogy a világias életű Fahd király, aki köztudottan teáscsészéből itta a whiskyt, így próbálva leplezni szenvedélyét, 1995-ben agyvérzést kapott, és helyét a szeniorátus alapján öccse, Abdullah vette át. Helyzete korántsem rózsás – az Egyesült Államok propagandistái már elkezdtek mozgolódni, és folyamatosan adagolják a világnak a szaúdi állapotok borzasztóságát. Ha az uralkodó túl szemtelennek találna lenni Bushsal szemben, máris azon kapná magát, hogy országát ellepik a „felszabadító” jenkik, akikkel szemben nyilvánvalóan tehetetlen lenne. Hiába birtokolja Szaúd-Arábia a legmodernebb hadsereget, amerikai fegyverszállítói gondoskodtak arról, hogy mindig csak pár generációval korábbi fegyverekhez jussanak hozzá, melyekkel képtelenség felvenni a versenyt az amerikai vagy izraeli erőkkel.

A politika a jelek szerint a vallási rituálékba is beférkőzik. Az idei zarándoklat során az imám mintha csak Bush megrendelésére mondta volna el ünnepi beszédét a kétmilliós tömeg előtt. Politikailag korrekt módon elítélte e terrorizmust, némileg egybemosva azt az Irakban folyó ellenállással, és türelemre intette a népet. A fohász az elnyomás alatt élő palesztinokért a korábbiakhoz képest igen rövidre sikeredett. A zarándokok, a hely szentségét tiszteletben tartva, egy pisszenéssel sem adtak hangot nemtetszésüknek, bár biztosra vehető, hogy sok kéz ökölbe szorult, és más körülmények közt az imám nem úszta volna meg egy kiadós lincselés nélkül.