Februárban vidám találkozót tartottak a világ vezetői a svájci síparadicsomban. Davosban a Világgazdasági Fórumon a színfalak mögötti megbeszélések között hangzatos üzeneteket fogalmaztak meg a kamerák előtt AIDS-ről és szegénységről. A helyválasztás nem volt véletlen, hiszen a világ elitjének így nem kellett találkoznia a megbeszélést évről évre megzavaró globalizációellenes tüntetőkkel, akik nem tudták megközelíteni a hófödte csúcsot.

Kevesebb mint egy évvel a cunami után azonban a fejlett világ rádöbbent, hogy a gonosz természet nem válogat szegények és gazdagok közt. A hollywoodi horror ezúttal New Orleansban kelt életre. A jazz fővárosát szó szerint elmosta a föld színéről a hurrikán. Az amerikai kormányzat ez alkalommal volt kénytelen először szembenézni saját felelőtlenségével. Talán még Bush elnök is megbánta, hogy korábban sorra bojkottálta a globális felmelegedést kibocsátó iparágak korlátozásáról szóló nemzetközi egyezményeket.

2005-ben az anyatermészet visszavágott a korábbi sérelmekért. Az év során tizenkilenc hurrikán kapott keresztnevet. Mindegyik nőit. Feltehetően a hasonlóság miatt, hiszen ahogy a humoristák is rámutatnak, a hölgyek és a hurrikánok megegyeznek két dologban: amikor jönnek, nedvesek, és amikor mennek, viszik az ember házát.

Az amerikai kormányzatot megalázta Katarina, így pár héttel később a szelíd Rita hurrikánnal vigasztalódott. A Fehér Ház-közeli médiumok „minden idők legpusztítóbb viharaként” harangozták be szegény Ritát. Bush elnök hangzatos szónoklatokban biztosította népét arról, hogy Uncle Sam kemény legény. A floridaiak rettegve várták Ritát, amely azonban – hogy, hogy nem – mire megérkezett, „közepes erejű széllé” csendesült.

A hurrikánkaland legnagyobb tanulsága azonban mégsem az volt, hogy a nagypolitika, ha érdeke úgy kívánja, hajlamos önkényesen bánni a hírekkel, és szellőből is vihart kavar, sokkal inkább az, hogy az amerikai társadalomban valami nincs rendben: New Orleans utcáin megjelentek a színes bőrűekből álló fosztogató bandák, akik hatalmuk alá vettek egyes városrészeket és tűzharcokba bocsátkoztak a kiérkező rendfenntartókkal. A világ halálra rémült. Itt van Amerika?

Itt. Fél év sem kellett, és a hollywoodi horror Európába is megérkezett. Párizsban hosszú évtizedek alatt felhalmozódott etnikai feszültség robbant fel, amikor a külvárosokban lakó fiatal afrikai bevándorlók randalírozni kezdtek az utcákon, felgyújtva több mint ezer autót, rátámadva a kiérkező rendőrökre. A franciaországi zavargásoknak végül nem a hatóságok, hanem a beköszönő hideg vetett véget. Az ügy győztese a magyar származású Nicolas Sárkozy belügyminiszter lett, akinek népszerűségi indexén jócskán emelt az általa többször is „csőcseléknek” nevezett csőcselékkel vívott kemény harca.

A multikulti hívei pofont kaptak. A gyújtogatások próbaképpen, pár autó erejéig Belgiumba és Németországba is beköszöntöttek, hátha ez nem csak francia sajátosság. A németeket azonban nem zavarta egy-két kiégett autó. Figyelmüket más események kötötték le. Februárban Némethonban a munkanélküliek száma átlépte az ötmilliót. A vészharangok rögtön megkondultak, hiszen utoljára Hitler hatalomra jutása előestéjén volt ekkora munkanélküliség. A német nemzeti elgondolkodást megelőzendő a német államfő júliusban feloszlatta a parlamentet és előrehozott választásokat írt ki. A választások kimenetele az utolsó pillanatig sem volt kétes, neves közgazdászok ugyanis már jó előre egyetértettek abban, hogy a gazdasági slamasztikából kivezető döntéseknek olyan radikálisaknak kell lenniük, hogy azokat kizárólag egy CDU és SPD közötti nagykoalíció tudná keresztülvinni. Nyertek.

Az EU-kompatibilitással nehezen vádolható Bulgária és Románia is megkezdte csatlakozási tárgyalásait az unióval. Az uniós átlagot bőven megütő Horvátország viszont kimaradt a sorból, mivel egyes érdekcsoportok úgy vélték, Zágráb nem tett meg mindent a Brüsszel szerint háborús bűnösnek tartott, a horvátok szemében azonban nemzeti hősként tisztelt Ante Gotovina tábornok kézre kerítésében. Statisztikák szerint a horvátok túlnyomó többsége nem is bánta, hogy nem kell belépniük az unióba. Korán örültek. A horvát nemzeti hőst az év végén a Kanári-szigeteken elfogták.

2005 április elején földi zarándokútja végére ért II. János Pál pápa. Életműve előtt emberek százmilliói hajtottak fejet. A temetési szertartást követően a Vatikán kéményéből fehér füst szállt fel, jelezvén, hogy habemus papam. Sokak bánatára, de még többek örömére, az új pápa a német származású Joseph Ratzinger lett, aki megválasztása pillanatától a konzervatív egyházi hagyományok zászlóvivőjévé vált. Így valószínű, hogy a jövőben sem sok meleg pár köt házasságot Isten színe előtt. A Vatikánban helyükre kerültek a dolgok.

Nem így a diplomáciában. Bush elnök és csinos külügyminisztere, Condoleeza Rice alig győzték róni a tiszteletköröket Európa fölött, ám ez hiba volt, mert a sok repkedésben feltűnt, hogy a barátságos mosoly csak álarc, ami mögött egy rém vicsorog: bombaként robbant a hír, hogy Európa felett röpködnek titkos CIA-repülőgépek is, amelyek a vészjóslóan homályos terror elleni háború során elrabolt úgynevezett terroristákat szállítják egyik országból a másikba egy kis speciális helyi kínzásra.

Már éppen felmerült a gyanú, hogy egyes európai országok akár titkos börtönöknek is otthont adhatnak, amikor decemberre kiderült, hogy Bush elnök otthon is szívesen lábbal tiporja az emberi jogokat. Hatalmas botrányt robbantott ki a tengerentúlon, hogy az elnök a „terrorizmus elleni harc” jegyében engedélyezte a Nemzetbiztonsági Ügynökség számára az országba érkező telefonhívások, illetve egyes személyek lehallgatását. Az ügy a volt szocialista tábor lakóiban keserédes emlékeket idéz. De a szabadság földjén bukott már meg elnök hasonlóért.

A terrorizmus elleni harc azonban nem csak az amerikaiak eszét vette el. Március második felében Washington utolsó csatlósa, Tony Blair brit miniszterelnök is terrorellenes törvényt vert keresztül a parlamenten. Mint kiderült, nem hiába. Július közepén négy szolgálatkész bomba robbant London belvárosában. A bölcs brit polgárok hidegvérrel reagáltak a merényletre. Nem így a hatóságok, akik a Blair által kiadott tűzparancsnak engedelmeskedve a metróban lelőttek egy gyanúsan szakállas férfit.

2005 novemberében az eddig békés szigetnek számító Jordániába is átcsapott a horror. Egy zömében nyugati és izraeli turisták által lakott ammani szállodában robbant több bomba. A világ médiumai előbb az al-Kaida és az Oszama Bin Ladent trónjáról letaszító Abu Muszab al-Zarkáwi nyomait vélték felfedezni. Azonban… hogy, hogy nem, a merényletet megelőző napon az izraeli titkosszolgálat az összes izraeli turistát kimenekítette a hotelből. Így aztán az áldozatok kizárólag esküvőt ünneplő palesztinok lettek. Hogy, hogy nem, ott volt és meg is halt közöttük a palesztin nemzetbiztonsági hivatal vezetője is.

2005 első hónapjában a palesztin nép Mahmúd Abbászt választotta az előző évben elhunyt Jasszer Arafat helyére. A frissen választott elnököt sokan a béke előfutáraként üdvözölték. Különösen, amikor februárban csúcstalálkozót tartott Ariel Saron izraeli miniszterelnökkel az egyiptomi Sarm el-Sejkben, ezzel pontot téve a több mint négy éve zajló intifáda végére. A tűzszünethez márciusban a Hamász és az Iszlám Dzsihád is csatlakozott, így elméletileg már semmi nem állt útjában a Saron által nyár végére ígért gázai kivonulásnak. Az augusztus hamar eljött, és a zsidó ország története során először a palesztinok visszakaptak egy talpalatnyit egykori hazájukból.

A dolog nem mindenkinek volt ínyére. Az idáig a Gáza övezetben lakó ortodox zsidó telepeseknek nem mindegyike elégedett meg az izraeli állam által kárpótlásként felkínált szerény hatvanmillió forintnyi kártérítéssel. Voltak, akik ragaszkodtak eddigi lakhelyükhöz. Őket az izraeli hadsereg kergette el. A kiürítés végül megvalósult, a palesztinok ünnepelhettek. Csakúgy, mint Saron, aki így másfél millió palesztintól szabadította meg Izraelt, ezzel újabb negyedszázadra bebiztosítva a zsidó többséget.

Talán még Saronnál is nagyobb stresszben élte napjait Bassár al-Aszad szír elnök, akinek az elmúlt éve a talpon maradás jegyében zajlott. Február közepén hatalmas erejű pokolgép robbant Bejrút belvárosában. A merényletben életét vesztette Rafik Hariri volt libanoni miniszterelnök, aki az elmúlt időszakban a Libanonból való szír katonai kivonulást követelők szóvivőjévé lépett elő. A cédrusok országának utcái hamar megteltek Szíria-ellenes tüntetőkkel, akiket alig egy héttel később Szíria-barát honfitársaik követtek. A nemzetközi hangulat egyértelműen előbbiek mellé állt, így Damaszkusz egy hónappal később ki kényszerült vonni tizenötezer fős haderejét a kvázi megszállása alatt álló Libanonból. A függetlenné vált Libanon ezért bátran készülhetett a nyári parlamenti választásokra, amelyek eredménye változásokat hozott. A választásokat az elmúlt másfél évtizedben először egy Szíria-ellenes koalíció nyerte, de növelte hatalmát a szír segítséggel működő Hezbollah is, amely immár két miniszteri posztot is magáénak tudhat. Közben a Szíriára nehezedő nemzetközi nyomás egyre nőtt. A Hariri-gyilkosságot vizsgáló ENSZ-megbízott, Detlev Mehlis szír titkosszolgálati körökben megtalálta az elkövetőket.

Mindez azonban kismiska volt ahhoz képest, ami 2005-ben a szomszédos Irakban zajlott, ahol egész évben dörögtek a fegyverek és robbantak az autóbombák. Az ellenállók szorgos munkájának eredményeként az év második felére a hivatalosan elismert halott amerikai katonák száma átlépte a kétezres lélektani határt. Ilyen körülmények között zajlottak le hát a január 30-ai választások. A választások győztesei a síiták lettek. A szép amerikai álom egy csapásra szertefoszlott, hiszen így a szomszédos, ugyancsak síita Irán komoly befolyásra tett szert Irakban. A választások eredménye, amellett hogy pozícióba juttatta az Iránnal bensőséges kapcsolatot ápoló, sokáig elnyomott többségi síitákat, azért is történelmi volt, mert az ország története során először foglalhatta el az elnöki széket kurd politikus, Dzsalal Talibáni.

A bizakodó amerikai demokraták kezében azonban komoly adu lehet még a készülő iraki alkotmány, amit októberben keresztül is erőszakoltak, és ami a jövőben jó eséllyel darabjaira robbanthatja a soknemzetiségű országot. Persze hogy a világ figyelmét ne a kétes okirat kösse le, a népszavazással egy időben sietve bíróság elé citálták az elfogása óta tekintélyes szakállat növesztő Szaddám Husszeint, aki igazi showmanként szórakoztatta a világ tévénézőit.

Így hát a felhők Irán felett is sokasodtak. Az év első harmadában kisebb zavargások törtek ki a perzsa ország arabok lakta déli régióiban. A dologban sokan amerikai kezeket véltek felfedezni, mondván, Washington így próbál nyomást gyakorolni Teheránra az iraki választásokon bekövetkezett síita győzelem miatt. A konok iráni nép azonban nem hagyta magát, és a júliusban tartott elnökválasztásokon a konzervatív Mahmúd Ahmadinedzsádnak szavazott bizalmat, aki mindent megtett, hogy rászolgáljon népe bizalmára. Több ízben is bejelentette, hogy makacsul ragaszkodik országa békés célú atomprogramjához.

Ezt még talán meg is emésztette volna a művelt világ. Az iráni elnök azonban az év vége felé több ízben is kiverte a biztosítékot a világ politikailag korrekt felén. Először Izraelnek a térképről való letörlésére tett javaslatot. Másodszor, a rázúduló támadásokra válaszolva kétségbe vonta a holokauszttagadás büntetésének jogosságát. Végül Izrael Alaszkába költöztetésére tett javaslatot.

2005 elején Észak-Korea, érezvén, hogy az Egyesült Államok minden energiáját leköti az iraki káosz és az Irán elleni készülődés, bejelentette, rendelkezik atombombával. Phenjan ezzel pár napra magára vonta a világ figyelmét. A taktika bevált. A világ nagyhatalmai az országba irányuló segélyek növelésére tettek ígéretet.

2005 a Közel-Kelet többi országában is izgalmasan zajlott. Az eddig viszonylagos nyugalomban élő arab politikusok közül sokan felismerték, hogy elejét véve az amerikai hepciáskodásnak, ésszerű önmaguktól meghozniuk bizonyos demokratikus reformokat. Ennek jegyében Egyiptomban elnökválasztást tartottak, amelyen ismét Hoszni Mubarak győzött. A reformok jegyében Szaúd-Arábiában évtizedek óta először helyhatósági választásokat tartottak. Augusztusig úgy látszott, ez lesz a sivatagi királyság legfontosabb eseménye, ám ekkor elhunyt a hosszú ideje betegeskedő Fahd király és helyére az uralkodói teendőket eddig is ellátó Abdullah került.

2005-re minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a földet kinőttük. Októberben nemzetközi madárinfluenza-pánik tört ki. Világgá röppent a hír, hogy a vándormadarak esetleg emberre is veszélyessé tehető kórt hordozva röpködnek kontinensről kontinensre, évezredek óta. Lett is nagy riadalom. A gazdák ezerszámra ölték le a megélhetésüket adó baromfikat, a kormányok pedig tömött sorokban álltak a tökéletesen használhatatlan vakcináért a gyógyszergyártók kapui előtt. Az a gyanú támadt, hogy az egész hajcihő arra szolgált, hogy megtömje a vakcinákat gyártó amerikai és svájci gyógyszergyárak zsebét. A gyanú csak erősödött, amikor az egész felhajtás, úgy ahogy jött, el is ment. Európában egyébként valamilyen különös véletlen során Romániában találták meg a legtöbb fertőzött vándormadarat, pedig nehéz elképzelni, hogy éppen a borzalmas higiéniai állapotairól hírhedt Romániában fordítanának az orvosok olyan nagy gondot néhány döglött fecskére, amikor fővárosuktól száz kilométerre még lepratelep is üzemel. Sokan így a híres román flexibilitást vélték tetten érni, mondván Bukarest minden erejével igyekszik szelet hajtani az amerikai vitorlába: ha másként nem megy, akkor fújja.

Van is rá oka. A múlt évben Románia szorosabbra fűzte kapcsolatait a baráti Egyesült Államokkal. Olyannyira, hogy Bukarest bejelentette, megtiszteltetésnek venné, ha amerikai katonai támaszpontot létesítenének az ország területén. És akkor elmondhatnák, hogy lőttek a madárinfluenzának.