Abu Dzsiháddal Szíria egy kisvárosában találkoztunk. Valódi nevét nem írhatjuk le: ígéretet tettünk neki és édesapjának, hogy elkerülendő a szír hatóságok érdeklődését, titokban tartjuk valódi nevüket és lakóhelyüket. Abu Dzsihád ugyanis egyike azon külföldi harcosoknak, akik otthonukat és családjukat hátrahagyva nekivágtak Iraknak. A fiatalember készségesen válaszolt kérdéseinkre, bár stratégiai fontosságú és konkrét dolgokra, a bizalom megtartása érdekében szándékosan nem kérdeztünk rá. Ennek ellenére kerek képet kaphattunk az iraki ellenállásról, a sorsokról, érzelmekről és indítékokról. Arról, hogy miként gondolkoznak azok az emberek, akik életüket áldozzák fel a megszállók elleni harcban.

Hosszas autóút után jutunk el kalauzunkkal a Szíria egyik távoli zugában lévő kisvárosba. Abu Mahmúd, a ötvenes évei közepén járó, termetes férfi barátságosan, igazi arab vendégszeretettel fogad. „Európai újságíró” mondta neki a kalauzunk, akin keresztül eljutottunk hozzá. „Kötelességünk elmondani az európaiaknak az igazságot. Minden szó, amit leír, olyan, mint egy golyó, amit a fiad kilő.” Abu Mahmúd nem is tiltakozik. Kézfogással köszönt minket és beinvitál kicsiny háztartási boltjába, gyékényszékre ültet, és szól legkisebb fiának, aki körülöttünk ténykedik, hogy tegyen teát a tűzre. Ő maga mellénk ül, és beszélgetni kezdünk. Érdeklődéssel hallgat minket munkánkról és Magyarországról. Meglepő módon járatos a világ dolgaiban. Tudja, hogy hol van Magyarország, és hogy mára beléptünk az Európai Unióba.

– Mindennap figyelem a híreket – mondja. – Természetesen leginkább az érdekel, mi van Irakban.

Abu Mahmúdnak öt fia van, az Irakban harcoló Abu Dzsihád a középső. Családjuk köztiszteletben áll városukban. Tisztes, istenfélő embereknek ismeri őket mindenki. Abu Dzsihád nagybátyja tizenkét évet töltött szíriai börtönben. A nagy politikai tisztogatások idején, 1979-ben tartóztatták le a Mohamedán Testvériség nevű radikális ellenzéki csoport támogatásának vádjával. A börtön nagyon megviselte. Egyik fülére a hallását is elvesztette. Amíg bent volt, feleségét és két gyermekét testvérei támogatták. Azóta visszailleszkedett a mindennapokba és szakmáját hasznosítva televízió-szerelőként dolgozik. A politizálással felhagyott. Abu Dzsihád és a család többi ifja számára mindig is ő, a hős nagybáty volt a példakép. Abu Dzsihád teljesen átlagos gyerek volt. Szeretett a többiekkel focizni, és rajzfilmeket nézni a televízión. Mint arrafelé sokan, szeretett a sejkhez járni, ahol a vallás rejtelmeit feszegette társaival. Iskoláit a kilencedik osztályig végezte el, utána asztalosnak tanult.

– A fiam már a háború előtt mondta, hogy Irakba akar menni harcolni. Akkoriban sokan átmentek Szíriából Irakba, hogy harcoljanak majd a megszállók ellen – mondja Abu Mahmúd, hozzátéve, hogy a legtöbb fiatal mégis csak az abu ghraibi fogolykínzások után szánta rá magát az útra. – Láttuk, hogyan gyalázzák meg népünket, és veszik el becsületünket. Fiaink nem hagyhatták mindezt szó nélkül – magyarázza.

Abu Dzsihád egy éve csatlakozott az ellenállókhoz. Az anyja nem akarta elengedni. Amikor látta, hogy komolyan gondolja, még az útlevelét is eldugta. A fiú mégis elment. Az éj leple alatt távozott, amikor a szülei aludtak. Hagyott egy levelet, amiben leírta, hogy Isten és a haza érdekében tette. Az anyja sokat sírt akkor. A fiú két hét múlva telefonált haza, hogy jelezze, minden rendben van. Megérkezett új családjához. Innentől kezdve nagyjából havonta szól haza telefonon. Egy év alatt háromszor ment haza meglátogatni szüleit. Ez a mostani a harmadik alkalom. A szülei mindhárom alkalommal észrevették rajta, hogy fojtogatja az otthoni unalom, és visszavágyik társai közé.

– A kinti élet sokat változtatott rajta – mondja Abu Mahmúd. – Igazi férfi lett.

Sokkal komolyabban látja a világot. Viszont sok mindent nem hajlandó megosztani velünk. Azt mondja, nem akarja hogy hősként nézzünk rá. Amit csinál, azt Istennek teszi. Abu Dzsihád európai szemmel nézve furcsa dolgokat csinál. Amikor a híradót női bemondó vezeti a televízióban, egy abrosszal letakarja a képernyőt.

– Azt mondja, hogy nem akar nőt látni. Majd a mennyországban, ahol a húrik várják, megkapja jutalmát. Addig minden kísértésbe eséssel társai győzelmét késlelteti.

Abu Dzsihád igazi legendává vált városában. Tágabb családjából és barátai közül sokan szeretnék követni útját. Mára azonban ez már nem lehetséges.

– Mondtam neki, fiam, hadd menjek veled – emlékszik vissza Abu Mahmúd. – Hadd legyek melletted, hogy megnyugodhassak a sorsod felől. Ő viszont azt mondta: apám, több ember már nem kell. Ha segíteni akarsz, imádkozz értünk. És ezt mondd mindenkinek, aki jönni szeretne.

Abu Dzsihád szinte állandóan a hősi halál szépségéről beszél családjának.

– Azt mondta egyszer nekem – kezdi Abu Mahmúd és egy kissé elcsuklik a hangja – apám, a társaim már előttem járnak a hősi halálban. Szégyen rám nézve, hogy még mindig itt vagyok. Odaát jobb lesz nekem. Abu Dzsihád tizennyolc éves volt, amikor elutazott otthonról.

* * *

„Engem odaát várnak”

Találkozásunkkor Abu Dzsihád a második napját töltötte otthon. Egy nap még, és utazik vissza Irakba. A neve mozgalmi név. Az Abu előtag az arab kultúrában a felnőtt, vagy gyermekkel rendelkező férfiaknak jár ki. Ő tizenkilenc éves kora ellenére is jogosan viseli. A harcok koránál idősebbé teszik az embert. Tizenkilenc éves, de igazából harmincnak néz ki. Sokat látott már. Arcát nem engedi fényképezni, sőt szobájában is csupán egy fehér fal előtt áll a kamera elé, nehogy felismerhető részlet szerepeljen a felvételen. Lassan, kimérten beszél, ahogy méltóságteljes férfiakhoz illik. Ennek ellenére barátságos és a szeme tele van élettel.

– Meglepett amikor édesapád elmondta, hogy csak tizenkilenc éves vagy.

– Ezen nincs semmi meglepő. Az ellenállók között vannak tizennégy évesek is.

– Hogyan kerültél Irakba?

– Mielőtt a háború kitört, sokan mentek át tőlünk Irakba harcolni. Én is menni akartam, de nem ismertem senkit, aki segíthetett volna. Egyszer találkoztam egy férfival, aki azt mondta, lehet, hogy tud segíteni. Eltelt két hét, majd egyszer hajnali két órakor csörgött a telefonom. Ő volt az. Azt mondta, ha menni akarok, most rögtön menjek a város megadott pontjára. Egyedül az öcsém volt ébren. Elköszöntem tőle, és írtam néhány sort a szüleimnek. Aztán összekaptam pár dolgomat és indultam. A férfi ott volt, ahol ígérte, és már volt vele hat másik fiatal. Beszálltunk egy kocsiba és elindultunk. A határon gyalog mentünk át, majdnem egy napba telt. Mikor már iraki földön voltunk, megint kocsiba szálltunk, s egy határ közeli városba vittek. Ott bezártak egy szobába egyedül. Teljesen üres volt, pusztán egy matrac, egy takaró és egy csap volt bent. Aki elhozott, azt mondta, itt várjak türelemmel. Bemutatott egy férfinak, aki a házigazda volt, majd bezárta az ajtót és elment. Nyolc napig voltam ott, abban a szobában, a házigazda mindennap hozott ennivalót. A harmadik nap egy Koránt is kaptam, hogy legyen mit olvasnom. A nyolcadik nap jött három férfi. A későbbi emírem és két társam voltak. Azt mondták, a várakoztatás próba volt a számomra. Sokan már ilyenkor feladják. Velük aztán elmentem oda, ahol ma is élek. Egy kilencfős csapat várt. Ők lettek az új családom.

– Ezután mi történt?

– Rögtön befogadtak. Húsz napig tanultam a fegyverek működését, és keményen edzettem. Utána messziről megnézhettem egy csatát. Nagyjából egy hónap múlva vehettem részt akcióban, de még akkor is csak a második sorból, hogy ne essen bajom. Mára azonban teljes értékű tagja vagyok a csapatnak.

– Hogyan telik egy napotok?

– Az egész napot Isten szolgálatában töltjük. Korán felkelünk, elvégezzük a hajnali imát, majd napfelkeltéig Koránt tanulunk. Utána reggelizünk és edzeni megyünk. Valamikor csak fizikai erősítést végzünk, de van, amikor fegyverrel gyakorlunk. Közben dalokat éneklünk. Ebédelünk, lefekszünk pár órára aludni, majd délután megint Koránt tanulunk.

– Hol tudtok fegyverrel gyakorolni?

– Vannak olyan lakatlan területek, ahol nincsenek amerikaiak. Ott szabadon gyakorlatozhatunk.

– Ki irányít benneteket?

– A csoport élén az emír áll. Ő a legtapasztaltabb közülünk. Ő adja az utasításokat és ő tartja a kapcsolatot a feljebbvalóival.

– Azok kik?

– Nem tudom, de nem is vagyok rá kíváncsi. Mi csak a saját emírünket ismerjük. Hogy ő kivel tart fent kapcsolatot, nem tudjuk. De nem is érdekel minket igazából. Csak a helyettese tud bizonyos dolgokat, de ő sem mindent.

– Tartjátok a kapcsolatot a külvilággal?

– Iraki emberekkel igazából nem nagyon. Csak ha valami konkrét dolog akad. Vannak sejkek, akik járnak hozzánk és Koránt tanítanak nekünk. Van műholdas tévénk és rádiónk, sőt még kameránk és hordozható számítógépünk is. Az utcára viszont nem igazán járunk ki. De ne hidd, hogy be vagyunk börtönözve. Ha valamire szükségünk van, bármikor kimehetünk. Vagy, mint látod, én most hazajöttem látogatóba. Igazából, ha nem akarnám, nem kényszerítenének arra, hogy visszamenjek.

– Fegyvert honnan szereztek?

– Nagyon könnyű hozzájutni. Mindenki tudja, hogy hol keresse. De a legtöbb fegyverünket nem vásároljuk, hanem zsákmányoljuk az amerikaiaktól. Jó fegyvereik vannak. Lassan már mindent tőlük szerzünk be. Van amerikai golyóálló mellényünk is. Egyszer egy Hummer dzsipet is zsákmányoltunk, de azt utána felgyújtottuk, mert feltűnő volt és nem tudtuk hova tenni.

– Milyen gyakran vannak akcióitok?

– Ez változó. A mi csoportunknak nagyjából háromhetente. De volt olyan, hogy egy héten kettő is.

– Hogyan zajlik egy ilyen művelet?

– Az iraki emberek, amiben tudnak, segítenek. Szinte mindenhol vannak „szemeink”, akik továbbadják nekünk, hogy merre mozognak az amerikaiak. A terveket mi tízen dolgozzuk ki. Általában mindenkinek vannak ötletei. Ezeket közösen megbeszéljük, és ha működőképesnek látszik, akkor az emír kikéri a feljebbvalói véleményét. Ha beleegyeznek, akkor végrehajtjuk. Egy akcióban persze nem vesz részt mindenki. Míg a csapat egyik része harcol, a többiek imádkoznak értük. A műveleteket mindig nappal hajtjuk végre. Az amerikaiaknak olyan technikai eszközeik vannak, amivel este jobban ki tudják szűrni az ellenállókat.

– Szerinted hány hozzátok hasonló csoport van Irakban?

– Nem tudom. Rengeteg. A muszlim világ minden pontjáról érkeztek mudzsahedinek. Vannak Egyiptomból, Szaúd-Arábiából, Jordániából, Marokkóból, szinte mindenhonnan. Még Európából is. Nincs olyan terület Irakban, amelyet ne tartana ellenőrzése alatt valamelyik ellenálló csoport. Azt tudom, hogy rengeteg akció van. Ezeket szinte mindig felvesszük kamerával és elküldjük az al-Dzsazírának.

– Ahhoz képest alig mutatják be.

– Az amerikaiak nem engedik nekik. A hadműveletek feléről nem is szólnak. Ha a világon tudnák, hogy mi a helyzet Irakban, túl nagy lenne a rájuk nehezedő nyomás. Az al-Dzsazíra a felvételeket elraktározza, és majd – ha Isten is úgy akarja, és győz az ellenállás – utólag bemutatják, vagy kiadják kazettán.

– A ti csapatotokban milyen nemzetiségű emberek vannak? Vannak helyiek is?

– A mi csapatunkban nincsenek irakiak. Négy jordán és hat szíriai. De nem ez számít. Mind testvérek vagyunk. A legtöbb ellenálló persze iraki. Az apák önként küldik fiaikat a harcba. Annál nincs nagyobb megtiszteltetés.

– Milyen volt az első hadműveleted?

– Igazából nem is emlékszem rá. Teljes buzgósággal vetettem magam az eseményekbe. Csak arra emlékszem, hogy az emír leadja az első lövést. Rémlik, hogy a többiek kiabálnak… nem tudom. Aznap este próbáltam visszaemlékezni, de akkor sem sikerült.

– Megsebesültél már?

– Horzsolásaim többször voltak. Súlyos dolog még nem.

– Mi van, ha valaki komolyan megsérül?

– Ne hidd, hogy csak egyszerű munkásemberek jönnek Irakba harcolni. Szinte minden csapatban van valaki, aki orvosnak vagy gyógyszerésznek tanult. Ők látják el a sérülteket. Vannak iraki orvosok is, akik segítenek. De végső soron mindannyian Isten kezében vagyunk.

– Öltél már?

– Igen.

– Hányszor?

– Nem tudom. Ha csata van, az ember nem gondolkozik. Amikor sorozatot lövök, nem mindig tudom, hogy hova talál célba.

– Nincsenek az irakiak között olyanok, akik utánatok kémkednek az amerikaiak megbízásából?

– Dehogynem. Ők azok, akik a legtöbb nehézséget okozzák. Vannak senkiházi haszonlesők, akik pár dollárért képesek elárulni az ellenállókat. Őket az iraki emberek is megvetik. De ha kezünkre kerülnek, úgy bánunk velük, mintha amerikaiak volnának.

– Kezetekre kerülnek? Volt már túszotok?

– Úgy értem, ha csatában találkozunk. De a csapatunk kétszer már foglyot is ejtett. Első alkalommal egy iraki származású teherautósofőrt fogtak el a társaim, aki sört szállított. A lakásunkra hozták bekötött szemmel. Vékony, alacsony, bajuszos ember volt. Amikor megérkezett, bevizelt a félelemtől. Bezártuk a hátsó szobába. Három napig volt nálunk. Minden este zokogott. Szegény ember volt, azt mondta hat fia van otthon, a legnagyobb tizenhárom éves. Azért dolgozott a megszállóknak, hogy etesse őket. De megbánta, amit tett, megesküdött hogy soha többet nem dolgozik a kutyáknak. Végül az iszlám bíróság úgy döntött, hogy nem bűnös, így elengedtük. Szegény alig győzött hálálkodni. Csak úgy csókolgatta a kezeinket. Egyszer viszont volt egy amerikai foglyunk is. Ott voltam, amikor elkaptuk. Rajtaütöttünk a járőrökön. Magas, barna katona volt. Külsőre még arab is lehetett volna. Hat napig tartottuk fogva ugyanabban a szobában, ahol előtte a sofőrt. Felvettük videóra, ahogy angolul beszél. A felvételt egy küldönccel elküldtük az amerikai támaszpontra. A katona szabadonbocsátásáért három bármilyen iraki rab elengedését követeltük. Vártunk, néztük a tévén a CNN-t, az al-Dzsazírát és minden hírcsatornát, de egy szót sem szóltak róla a hírekben. Végül a bíróság úgy döntött, hogy nem tartogatjuk tovább. Kimondták rá a halálos ítéletet.

– Ki végezte ki?

– Nekünk kellett megcsinálni. A társaim csak úgy versengtek, hogy ki tegye meg. Végül Abu Obajdára esett a választás. Bekötötte a száját, kivitte a belső udvarra, földre nyomta és átvágta késsel a torkát.

– Te láttad?

– Mind ott álltunk.

– Mit éreztél?

– Nem is tudom. Talán elégtételt. De miért számít? Ők jöttek a mi földünkre. Ezerszámra ölik az ártatlanokat. Miért nem kérdezi senki, hogy mit éreztek annak az ötéves gyereknek a szülei, aki az úttesten szaladt át, és elgázolta egy amerikai konvoj? Ott voltam. Nyolc autó ment át rajta, és még csak nem is lassítottak. A teste teljesen szétszakadt. Az apja úgy szedte föl, mint egy darab birkahúst.

– A másik oldalon nem csak amerikaiak vannak. Különbséget tesztek a más nemzetiségű katonák és az amerikaiak közt?

– Nem. Aki odajön harcolni, az mind ellenség. Egymás között igazából nem is teszünk köztük különbséget. Minden megszállót „amerikainak” vagy „zsidónak” hívunk. Hiszen mindenki tudja, hogy ők mozgatják a megszállókat. Aki nekik dolgozik, eggyé válik velük.

– Nemrég merényletet követtek el Londonban. Mit éreztetek, amikor meghallottátok?

– Kettős érzés volt. Ártatlan embereket bűn meggyilkolni. Aki azt teszi, semmivel nem jobb, mint ezek a kutyák (az amerikaiak – a szerk.). Viszont nem éreztünk sajnálatot. A britek hozták létre Izraelt. Mi ötven éve sírunk miattuk. Hadd sírjanak ők is egy napot. – Te szunnita vagy. Mit érzel a síiták iránt? – ők is muszlimok. Egy nép vagyunk.

– Szerinted van együttműködés a síita és szunnita ellenállók között?

– Mindenki a saját területén működik. Egymás régióiba nemigen járunk át. Mindenesetre mi tiszteljük a síitákat. Úgy tekintünk rájuk, mint ártatlan iraki emberekre, akik ugyanúgy szenvednek a megszállóktól, mint mi. Ezért, ha tehetjük, elkerüljük, hogy konfrontálódjunk velük. Balesetek azonban vannak, mivel az amerikaiak ravaszak. Féltik a bőrüket, ezért a külső védelmi vonalaikat síita területeken szunnitákból, szunnita területen pedig síitákból állítják fel. Van úgy, hogy akaratunk ellenére kell síitákra lőnünk, hogy eljuthassunk az amerikaiakhoz.

– Édesapád mondta, hogy ott voltál Fallúdzsa ostrománál.

– Igen. Erről nem igazán szeretnék beszélni. Akkor, aki csak tehette, Fallúdzsába utazott, hogy védje. Azt hiszem, ezerkétszáz ellenálló volt akkor a városban. Nyolcszáz iraki és négyszáz külföldi. Fallúdzsa egy nagy hiba volt részünkről. Súlyos veszteségek által kényszerültünk rájönni arra, hogy szemtől szembeni harcban nincs esélyünk az amerikaiak ellen. Az egyedüli járható út, ha mi döntjük el, hogy mikor bocsátkozunk csatába, és meglepjük őket. Fallúdzsában lett hősi halott két társam. Az egyiket nem találtuk meg. A másik a Suhada téri harcban esett el. Mellkason lőtték. A bunkerünkből nem tudtunk kimozdulni, így nem temethettük el. Lefektettük a sarokba és letakartuk testét. Mást nem tehettünk, csak az arcát tisztítottuk minden nap. A harmadik nap valami furcsát éreztünk. Ahogy a közelébe mentünk, éreztük, hogy testéből virágillat jön. Pont úgy történt, ahogy a Korán mondja. A hősi halottak miszk (keleti illatszer – a szerk.) illatot árasztanak magukból. E mellett az arca sem változott. Végig úgy feküdt ott, mintha csak aludt volna.

– Csoda történt?

– Nem csoda. A Korán megírta. De történtek csodák is.

– Mik?

– Én se hinném, ha nem a saját szememmel láttam volna. Fallúdzsa ostrománál történt. Egyik este dörgéseket hallottunk. Kinéztünk a bunkerből és láttuk, hogy hatalmas villámok csapnak le az égből. Egyenesen az amerikaiak csapataira sújtottak. Azt gondoltuk, hogy valamelyik ellenállócsapat hajt végre műveletet. Furcsálltuk azonban a dolgot, mert nem tudtunk róla, hogy bárki tervezett volna hasonlót arra az estére. Később körbekérdeztük, akit csak ismertünk, és kiderült, hogy tényleg senki nem hajtott végre hadműveletet. Ami történt, igazi csoda volt. Isten saját kezével pusztította az amerikaiakat. De ennél még nagyobb csodát is láttam. Korábban többször hallottam arról, hogy valamilyen furcsa szörny jár éjjelente a városunk utcáján. Nem hittem a történeteknek, azt gondoltam, valaki hallucinált. Egyik este azonban dolgunk akadt és ki kellett mennünk az utcára. Három társammal mentem. Nem vittünk fegyvert magunkkal, nehogy a járőrök elkapjanak. Egyszer csak észrevettünk egy furcsa alakot. Egy-másfél méter nagy pók volt. Saját szememmel láttam, ahogy megközelített egy amerikai járőrt. Rájuk ugrott és egyenként kiszívta a vérüket. Utána elkezdett felénk mászni. Nagyon megijedtünk. De amikor mellénk ért, megtapogatott minket és továbbment. Isten hatalmas.

– Mi a jövő?

– A válasz világos: győzelem vagy hősi halál. Én már többször mondtam az emíremnek, hogy készen állok a halálra. Küldjön előre, vagy adjon bombát. Ő viszont azt mondta, hogy nincs itt az ideje. Társaim ezrei várnak a halálra. Olyan sokan vannak, akik mártírcselekményre, önmaguk felrobbantására készülnek, hogy egy hónapot kell várniuk, hogy sorra kerüljenek…

– Egy hónapot?

– Rengetegen vannak. De hasonló a helyzet nálunk is. Sokan várnak arra, hogy mudzsahedek lehessenek. Sokan már hiába. Sok barátom kérdezte, hogy milyen módon csatlakozhatna hozzánk, miképpen jöhetne Irakba harcolni. Mindegyiküknek ugyanazt válaszoltam: ne gondoljanak ilyenre, mert itt már nincs szükség több emberre. Ha segíteni akartok, fohászkodjatok a sikerünkért.

– Hogyan készülnek fel, akik fel akarják robbantani magukat?

– Ők teljesen külön vannak tőlünk. Ők is hét-tíz fős csoportokat alkotnak, és sejkek segítségével készülnek arra, amit Isten kért tőlük. Hogy pontosan mit csinálnak, nem tudom, de ők nem végeznek fegyveres és testi edzéseket. A hősi halálnál nincs is nagyobb kegyelem Istentől. Remélem, egyszer én is részesülhetek benne.

– Mi vár rád a mennyországban?

– Ahogy a Korán írja az Álu Umrán szúra százhatvanhetedik versében: „Ne számítsátok halottnak azokat, akik Isten nevében ölettek meg. Ők élnek, és istenüknél kapják meg jutalmukat.” A mártíromság minden halálnem legnemesebbike. A hősi halottak a mennyekben közvetlenül a próféták lábainál foglalják el helyüket. Bármit kívánnának, azonnal teljesül.

– Ki a példaképed?

– Az iszlám történetének első hősi halottja, a Próféta nagybátyja, Hamza, aki a pogányokkal vívott első csatában esett el. De minden társamat példaképemnek tekintem, aki már előttem jár.

– Vissza tudnál térni véglegesen Szíriába?

– Nem tehetem. Tavaly be kellett volna vonulnom katonának. Mivel nem mentem, most katonaszökevénynek számítok. Most már csak illegálisan járhatok haza. Ha elkapnának, börtönbe kerülnék. De értem, mire gondolsz. Amikor először jöttem haza látogatóba, eredetileg úgy terveztem, hogy két hétig maradok apámékkal. De alig telt el négy nap, már nem éreztem jól magam. Úgy éreztem, fojtogat az unalom. Állandóan a társaimra gondoltam. Végül sikerült telefonálnom egyiküknek. Most már csak három-négy napokra járok haza.

– Milyen újra látni a régi barátaidat?

– Természetesen jó hallani, hogy mi van velük. De engem odaát várnak.

* * *

Ördög a falról

„Összefogok testvéremmel az unokatestvérem ellen, de összefogok unokatestvéremmel az idegen ellen”

Az Abu Dzsiháddal folytatott beszélgetés számos kérdést vet fel. Ezeket tökéletesen megválaszolni a történelem dolga lesz. Nem kerülhetjük el azonban, hogy megpróbáljunk magyarázatot keresni bizonyos dolgokra, és levonjuk azokat a következtetéseket, amelyek majd kiverik a szemünket. Hogy egy született irakit mi visz rá arra, hogy fegyvert fogjon, egyértelmű. Hazáját védi. Nincs más lehetősége. Viszont hogy egy szíriai, jordániai, egyiptomi vagy marokkói ember miért kerekedik útra, hogy az iraki ellenállók sorait erősítse, az igényel némi magyarázatot.

A populista és egyes érdekcsoportok által előnyben részesített változat szerint a válasz az iszlám militáns jellegében keresendő. Ez azonban a valódi okoknak csak töredékét képezi. Való igaz, hogy a muszlim vallástudók szerint is az embereknek joguk és kötelességük megvédeni földjüket a megszállókkal szemben, ettől azonban a Korán még nem lesz radikálisabb az ENSZ vagy a NATO alapító okiratánál, amelyek szintén magukban foglalják a nemzetek és felekezetek önvédelmi jogát.

Az arab vagy muszlim embereknek tökéletes ideológiai alapjuk van egymás segítésére, mivel az umma (iszlám nemzet) elve nem tesz különbséget a különböző nemzetiségű muszlimok között. Mindegyik egy nagy testnek a része. Ahogy az egyik prófétai hadísz mondja: „A hívők a segítségnyújtásban, szolidaritásban és együttérzésben az emberi testhez hasonlóak. Ha egyik tagjának panasza van, a többi is átveszi fájdalmát.” Az iszlám csak egy fontos elem, de nem a magyarázat. Hogy az okokat megértsük, világibb magyarázatot kell keresnünk.

A kérdés az, hogyan csapódik le a nagypolitika az egyszerű emberek lelkében? Hogyan jutnak át a külföldi ellenállók Irakba? Vegyük példának Szíriát. Iránhoz hasonlóan, Szíria amerikai és izraeli fenyegetések kereszttüzében éli mindennapjait. Lévén jóval gyengébb Iránnál, minden erejével azon igyekszik, hogy javítson kapcsolatain a Nyugattal. Hogy az állandó napirenden lévő vádat, a „terrorizmus támogatását” kivédje, a szír kormány igen nagy erőkkel ellenőrzi határainak forgalmát.

E sorok írója látogatást tett a szír-iraki és a szír-libanoni határokon, így bízvást állíthatja, hogy talán a világon egyedülálló módon, az országból kimenő forgalom ellenőrzése jóval szigorúbb, mint az országba bejövőé. Köztudott, hogy az amerikai műholdak még egy csótány mozgását is követni tudják. Szíria részéről öngyilkosság lenne, ha szállítmányokat küldene, vagy akár csak engedne át az ellenállóknak. A nagy kiterjedésű, lényegében ellenőrizhetetlen zöldhatár viszont gyakorlatilag bárki számára átjárható. Ugyanez mondható el a szaúd-arábiai és jordániai határszakaszokról is. És Abu Dzsihád esetéből tudjuk, hogy át is járnak rajta, jócskán. Szíria pedig mossa kezeit, mert nincs kapacitása a több száz kilométer hosszú sivatagos szakasz védelmére.

Még a világ legfejlettebb technikájával rendelkező Egyesült Államok sem képes tökéletesen védeni a bevándorlóktól hasonló adottságú mexikói határszakaszát. Ráadásul a nemzetközi törvények értelmében a megszálló hatalom kötelessége védeni az elfoglalt ország, ez esetben Irak határait. Kétségtelen azonban, hogy Szíriának bizonyos szempontból jól jön a határokon uralkodó állapot, hiszen minél rosszabb a helyzet Irakban, annál kevésbé gondolkoznak az amerikai stratégák azon, hogy Damaszkusz kapuit döngessék.

Szíria ily módon, ha közvetlenül nem is támogatja a „terrornak” nevezett ellenállást, közvetett módon viszont annál inkább. És itt értünk a nagypolitika egyszerű lelkekre való hatásához. Hiszen mi viszi rá életerős fiatalok ezreit arra, hogy megszokott életüket hátrahagyják, és nekivágjanak a biztos halálnak? A válasz egyszerű. Az, hogy az otthoni diktatúra egyébként megfojtaná őket. Bár a régi, vasmarkú rendszer mára sokat lazult, a napjainkban a magyar Kádár-rendszerhez hasonlítható rezsim továbbra sem biztosít teljes gondolatszabadságot. Szabad, kormányzattól valóban független pártok nincsenek, így az ellenzékiség egyetlen módja a csendes iszlám radikalizmus. És mivel a fiatalság – legyen az európai, amerikai vagy éppen arab – mindenhol a tetteket részesíti előnyben a szavakkal szemben, nem elégszik meg a prédikációval, hanem fegyvert ragad.

Mindez nem csak Szíriára értendő. Hasonló a helyzet számos más arab országban is. A muzulmán, pláne arab országokból érkező ellenállók indítékai tehát teljesen érthetőek. Vannak viszont olyanok – ahogy Abu Dzsihád is mondta -, akik a világ szabadabb fertályairól érkeztek. Egy birtokunkba jutott videofelvételen például egy Irakban harcoló francia, pontosabban mondva, egy francia állampolgárságú magrebi fiatalember beszél a kamerába indítékairól. Elmondása szerint otthon mindene megvolt. Volt lakása, autója, barátnője. Mindene, amiről egy arab országban élő átlagos kortársa csak álmodik. Mégis úgy döntött, hogy Irakba megy harcolni az amerikaiak ellen. Itt már nem beszélhetünk a fiatal lelkeket megnyomorító diktatúra melléktermékéről. Sokkal inkább szociális problémáról, és a bevándorlók integrációs csődjéről.

Ami közös az arab és nyugati országokból érkező ellenállókban, az a tehetetlenség-tudat és a tenni akarás. Ez pedig már nem ismeretlen az európai ember számára sem. Hasonlóan érez ma a világon számtalan olyan ember, akinek igazságérzetét bántja az Egyesült Államok totalitárius politikája. A felgyülemlett indulatok pedig helytől és személytől függően csapódnak ki. Van, aki a televíziójához vágja papucsát, akadnak, akik globalizációellenes tüntetésekre járnak és McDonald’s-kirakatokat vernek be, és vannak, akik fegyvert fognak. Ahol a szükség megköveteli, mindegy, hogy valaki tizenöt vagy hatvanéves. A gyermekek korán felnőnek, az öregek pedig megfiatalodnak. Így volt ez Vietnamban, a világháborúban, 1956-ban, és így van ez Palesztinában és Irakban.

Az Abu Dzsihád által mondottakból kiderül, hogy az amerikaiak sokkal nagyobb bajban vannak Irakban, mint hinnénk. Mudzsahedinek ezrei, sőt tízezrei várnak a hősi halálra. És számuk nem fogyatkozik. A legvérfagyasztóbb talán az öngyilkos merénylők várólistája. Európai fejjel ez felfoghatatlan. Nem kedvezményes hajóútért, extrákkal felszerelt autóért vagy koncertbelépőért iratkoznak fel a várólistára. Arra várnak, hogy önként mehessenek a halálba. Olyan fiatalok ők, akiknek saját diktátoraik és Bush elnök elvették a jövőjét. És mivel az ellenállók, amint az Abu Dzsihád által elmondottakból is kiderül, egymástól elszigetelt sejtekben működnek, s területenként csupán felsőbb szinten működnek együtt, biztosra vehető, hogy számos várólista van.

Az ellenállók mára komoly bázist alakítottak ki. Legitim erőnek tartják magukat és a lehetőségekhez mérten már meg is alapították saját közigazgatásukat. Van irreguláris hadseregük, bíróságuk, mely a foglyok sorsáról ítélkezik, sőt még kezdetleges szociális hálójuk is, hiszen ha tehetik, a zsákmányolt javakat szétosztják a nélkülöző iraki polgárok között. Ezért nem túlzás, amikor Abu Dzsihád úgy fogalmaz, Irak minden egyes területét ellenőrzése alatt tartja egy-egy ellenálló csoport. Szintén kiderül, hogy minden, ezzel ellentétes képet festő amerikai hazugság dacára a síiták és a szunniták nem tekintenek egymásra ellenségként. Hiába az amerikaiak trükkjei, a kisemberek békében élnek egymással. Ez talán csak a muszlim és arab kultúrában járatlanokat lepi meg.

Van egy arab közmondás, amely nagyszerűen leírja a jelenlegi helyzetet: „Összefogok testvéremmel az unokatestvérem ellen, de összefogok unokatestvéremmel az idegen ellen.” Ez ott az emberek vérébe ivódott. De mi lesz, ha egyszer az amerikaiak kivonulnak Irakból? Kérdéses, hogy az Irakot megjárt fiatalok vissza tudnak-e valaha még illeszkedni megszokott életükbe.

Abu Dzsihád már egy hétig sem képes otthon ülni. Hasonló lehet a helyzet más országokból érkező társaival is. Félő tehát, hogy újra megismétlődnek az Afganisztán szovjet megszállása utáni események, és a hazatérő, harchoz és magas adrenalinhoz szokott harcosok nem találják majd helyüket a csendes mindennapokban. Hazájuk társadalmát, országuk politikáját minden eddiginél kritikusabban szemlélik majd, és keresik a kitörési pontot. Az al-Kaida pedig – a dilettáns amerikai politikának hála – sok ezer harcedzett alvósejttel gazdagodik. A háború ugyanis nem csak az infrastruktúrát dönti romba, hanem az elméket is. A borzalmakat józan ésszel nem is lehet kibírni.

Abu Dzsihád napirendjét hallgatva rájövünk, hogy teljesen hite és célja szellemében él. Ez tölti ki minden gondolatát. A három általa említett csodát hallva felmerül a gyanú, hogy elméjét kikezdték a harcok. A virágillatot árasztó halott még a legkevésbé irreális történet. Ne felejtsük el, hogy Fallúdzsában kegyetlen harc és öldöklés zajlott. A holttest a bunkerben volt. Tudjuk, hogy az emberi szaglás relatívan érzékel. Ami azt jelenti – kissé drasztikusan érzékeltetve -, hogy a bent rohadó testet még mindig sokkal kellemesebbnek érezték, mint a kintről beáramló égett emberi hús szagát. De számos háborús tudósító tanúskodik arról, hogy a bomló hús szaga nem olyan rossz, mint hinnénk. A libanoni polgárháborút megjáró neves brit újságíró, Robert Fisk beszámolt arról, hogy pár nappal a szabrai és satillai mészárlás után, a melegben bomló testek kellemes, édeskés szagot árasztottak magukból.

A másik csodára, az amerikai őrhelyekre lesújtó villámokra is lehet magyarázat. Lehetett valóban villám, vagy olyan ellenálló akciója, aki elfelejtett szólni a többieknek. A harmadik csodára, a méteres pókra viszont nincs épeszű magyarázat. Talán csak egy. Abu Dzsihád sokat hallott a Fallúdzsa harcosai körében valamilyen okból elterjedt, az utcákat járó igazságosztó pókról szóló történetekről. Olyan sokat, hogy talán már ő maga is látni akarta, és annyira hitt benne, hogy végül meglátta. Hogy valójában egy furcsa árnyék, egy kóbor macska suhant-e el arra, teljesen mindegy. Abu Dzsihád számára az maga volt a Pók. Köztudott ugyan, hogy a Vietnamban harcoló amerikai katonák és a délszláv háborúban küzdő szerbek, a szörnyűségeket könnyebben elviselendő, kemény drogokat szedtek, melyek hatására hallucinációik lettek, ez azonban Abu Dzsihád és társai esetében kizárható.

Az iszlám tilt minden tudatmódosító szert, ők pedig szigorúan a Korán szerint élnek. Számukra az egyetlen drog a hit. Ez az irakiak és az őket segítők „öbölháború-szindrómája”. Az Abu Dzsihád által elmondottak közül azonban nem ez a legszörnyűbb. A legvérfagyasztóbb motívum az amerikai kiskatona esete. Nem az, ahogyan kivégezték. A háborúknak velejárói a kegyetlenkedések. A megdöbbentő az, hogy a filmekben állandóan az „embert hátra nem hagyunk” sallangot zengő amerikai hadvezetés szemrebbenés nélkül feláldozta saját emberét. Pedig megmenthette volna. Elég lett volna három rabot elengednie a sok ezer, ok nélkül bezárt iraki közül. De nem tette. Vajon hogyan számolnak el a katona családjának? Talán ahogy kézhez kapták a kazettát, már küldték is a levelet: „Joe közlegény a hazáért való küzdelemben életét vesztette”. Talán még megható történetet is rittyentettek arról, hogyan kaszabolt le Joe közlegény húsz irakit, amikor gyilkos aknatalálat érte. Közben Joe csak ült és várt a hátsó szobában, amíg nem végzett vele a rozsdás kés.

Persze az is lehet, hogy nem ment semmiféle levél, mert Joe igazából Sanchez volt, és egy volt azon család nélküli latin-amerikai bevándorlók közül, akik zöld kártya reményében mentek Irakba. Így senkinek nem hiányzott. Akaratlanul is idekívánkoznak Radnóti sorai: „Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt”. Ki vethetne követ Abu Dzsihádra és társaira? ők azt teszik, amit a történelem megkövetel tőlük. Nem ők mentek Amerikába. Csak népüket, hazájukat védik.

Ők a nagypolitika és a politikusok áldozatai. Csakúgy, mint az amerikai katonák, akik parancsot teljesítve dugnak elektródákat a hadifoglyok nemi szerveibe. A kisembereket bedarálja a gépezet. Az emberség eltűnik és a kegyetlenség válik normává. A párbeszéd és a megértés helyét a fegyver és a rettegés veszi át. Ki tudja megőrizni emberségét ilyen égetthús szagú levegőben? Az ország megszállása, Abu Ghraib, az amerikai túszok lefejezése, az úttesten átszaladó iraki gyermekek elgázolása, mind, mind akciót és reakciót szülnek. És a többre érdemes, egyébként jó emberek egyre inkább hasonlítani kezdenek arra a démonizált ellenségképre, amelyet valahol messze, láthatatlan, bársonyszékekben ülő ismeretlen fejesek találtak ki.