A választási eredmények meglepték a Nyugatot. Az amerikai agytrösztök olyannyira nem számítottak a radikális Mahmúd Ahmadinedzsád győzelmére, hogy a választásokat megelőzően még arra sem méltatták, hogy lejáratókampányt indítsanak személye ellen. Hiba volt. Lett is nagy riadalom a Pentagon környékén, amikor a választási eredmények napvilágot láttak. Az agytrösztök alig pár nap alatt magukhoz tértek. A távoli múltból, még az 1979-es iráni iszlám forradalom idejéből előbányásztak néhány felvételt, amelyeken a teheráni amerikai nagykövetségre betörő és ott túszokat ejtő egyetemisták között feltűnt, egy Ahmadinedzsádhoz feltűnően hasonló figura. Több se kellett az amerikai médiumoknak. Felkutattak néhány egykori túszt, akik egykori túszejtőjüket vélték felfedezni az új iráni elnökben. Megszólaltak azonban az egykori túszejtők is, akik azt bizonygatták, hogy bár Ahmadinedzsád tényleg tagja volt a forradalomban részt vevő egyetemisták csoportjának, az amerikai nagykövetségen zajló eseményekben nem vett részt.

Hogy a túszejtő valóban az új elnök volt-e, egyenlőre kérdéses. Az amerikai hisztériakeltők szemében minden szakállas keleti figura egyforma. Lehet hogy valaki más virít a képeken. Persze az is lehet, hogy az ifjú elnök valóban részese volt az eseményeknek. Azóta – biztos, ami biztos – újabb vád is előkerült, amely szerint az ifjú Ahmadinedzsád közvetett szerepet játszott egy cseh állampolgárságú perzsa férfi meggyilkolásában.

A történetnek vélhetően még nincs vége. A szekrényből újabb csontvázak kerülhetnek elő. De ki az, aki követ vethetne Ahmadinedzsádra? Ha az állítások igazak, akkor sem változik semmi. Nem ő lenne az egyetlen vezető politikus, akinek folt van a múltjában. Fiatal korában Clinton elnök füvet szívott, Bush ellógott a hadseregből, Joschka Fischer barikádokat égetett, Ariel Saron pedig ezreket gyilkoltatott meg. A világsajtó mégis szereti őket. Mellesleg Ahmadinedzsád minden bizonnyal kikérné magának, ha az előbbi jómadarak sorába illesztenénk. Hiszen ő nem tett mást, csak népe érdekeiért kiállva segédkezett egy korrupt, idegen irányítású rendszer megdöntésében.

A hisztérikus vádaskodás érthető, az ambiciózus elnök sokak szemét szúrja. Szilvan Salom izraeli külügyminiszter antidemokratikusnak nevezte az iráni választásokat. Pedig ha elfogulatlanul nézzük, a választás 1979 óta a legdemokratikusabb volt. Most először került világi vezető Irán élére. Emellett a fiatal Ahmadinedzsád megválasztásával generációváltás is történt az iráni politikai elitben.

Az igazi probléma persze nem a választások demokratikussága, hanem Ahmadinedzsád személye. Az új elnök kijelentései számos félreértésre adhatnak okot. Az 1979-es iszlám forradalom szellemének feltámasztására tett ígéretét a nyugati médiumok erősen félremagyarázták. Beszédének eredeti formájában az elnök korántsem arra gondolt, hogy újra levéteti a háztetőkről a parabolaantennákat vagy hittérítőket küld a szélrózsa minden irányába. Sokkal inkább arra, hogy mint minden forradalomnak, úgy az iszlám forradalomnak is a kezdete volt a legtisztább. Ezt a tisztaságot kívánja újra feltámasztani. Erre pedig szükség is van. Különösen a gazdaságban.

Rafszandzsáni nyolcéves elnöksége alatt kis híján gazdasági csődbe vezette az országot. Irán a világ negyedik legnagyobb kőolajexportőre. Ennek ellenére, 7500 dolláros egy főre jutó GDP-je alapján akár Románia és Bulgária szomszédja is lehetne. Az irániak 40 százaléka él a szegénységi küszöb alatt, a munkanélküliség pedig 16 százalékos. Érthető hát, hogy a nép érettnek látta az időt a változásra.

Az 1979-es hasonlat nem feltétlenül helytelen. Khomeini ajatollah és Ahmadinedzsád között van egy nagy párhuzam: mindkettő hatalma az iráni népet érő igazságtalanságokban gyökerezett. Egy nép, amely nem kényszerül nap mint nap anyagi gondokkal és külső fenyegetéssel szembenézni, aligha választ keménykezű, vagy ha úgy tetszik, radikális vezetőt.

Ami igazán zavarhatja Irán ellenségeit, hogy Ahmadinedzsád mer nagy lenni. A választási győzelem után kijelentette: „Iránnak ma van önbizalma, és a fejlődés útján van. Semmi szüksége nincs az Egyesült Államokra”. Ez pedig nem túl szerencsés kijelentés az egypólusú világrend híveinek szemében. Az említett „önbizalmat” az új elnök demonstrálta is. Kijelentette, hogy országa továbbra is kitart békés atomprogramja mellett. Ehhez egyébként az Atomsorompó-szerződés negyedik cikkelye szerint minden joga megvan. Attól, hogy Irán atombombát fejlesztene, aligha kell tartani. De ha mégis azt tenné, az nem lenne más, mint önvédelem. Hiszen ellenségei ugrásra készen állnak ellene. (Demokrata 2005/21.)

Az iráni atomfegyver nem egy őrült kezébe kerülne. Ahmadinedzsád higgadtságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az eddig ellene felhozott, sértő vádakra nem reagál. Európa a tőle megszokott higgadtsággal reagált az eseményekre. Javier Solana elmondta, nincs ok Európa Irán-politikájának megváltoztatására. Az iráni atomprogram körüli tárgyalások változatlanul folytatódnak. A dolog érthető, hiszen az európai piac, az olaj magas ára miatt sokkal jobban megsínylené az Irán elleni szankciókat, mint maga Irán.

Európához hasonlóan az öbölmenti arab országok is üdvözölték Ahmadinedzsád megválasztását. Igaz, ők szunniták lévén visszafogottan örvendeztek a radikális síita politikus megválasztásán. Különösen Kuvait „öröme” tűnt hamisnak, amely ezután aligha bízhat abban, hogy a Dorra gázmezők körüli évtizedes területi vitáit számára kedvezően rendezheti az új iráni elnökkel.

Az iráni választások vesztesei nem az arab országok. Ahmadinedzsád hatalomra lépésével egyes csoportokra azonban igen rossz idők köszöntenek majd. A sah bukása után három évtizeddel még mindig megtalálhatóak a volt titkosrendőrség, a Szavak emberei, akik olykor amerikai ihletésre hangot is adnak jelenlétüknek. Iráni elemzők szerint ez történt az elnökválasztást megelőző héten is, amikor több pokolgép robbant Iránnak, arabok lakta déli régiójában, illetve Teheránban. A Szavak alvósejtjei számára igen rossz hír Ahmadinedzsád megválasztása, hiszen régi ellenségük jutott hatalomra. A forradalom éveiben az elnök családja hosszú ideig bujkált az Irán északkeleti Golesztán tartományban a sah emberei elől. A Szavak tagjaihoz hasonlóan rossz sors vár majd a Mudzsahedin al-Khalk nevű, a CIA meghosszabbított karjaként működő iráni csoportosulás tagjaira is. Ami erkölcsileg azonban nem támadható, hiszen gyakorlatilag egy terroristacsoportról van szó, amelyet még Szaddám Huszein hozott létre az irak-iráni háború idején.

Az amerikaiak tehát komoly vesztesei az iráni választásoknak. Annál is inkább, mivel az vélhetően újabb lökést ad a már így is teljes lángon égő iraki ellenállásnak. Akadtak azonban, akik őszintén örvendeztek Ahmadinedzsád hatalomra jutásának. A libanoni parlamenti választások során új erőre kapó Hezbollah számára jó hír az iráni választások eredménye. A szíriai csapatok Libanonból való kivonása komoly érvágás volt a szervezet számára, hiszen egyik legjelentősebb utánpótlási útvonala került veszélybe. Így viszont másik nagy támogatójuknak, Iránnak a barátságát továbbra is magukénak tudhatják. Biztosra vehető, hogy Ahmadinedzsád komoly támogatást nyújt a síita szervezetnek. Ha másért nem, nosztalgiából, hiszen az iráni elnök régen, még az 1979-es iszlám forradalom előtt személyesen utazott a polgárháború sújtotta Libanonba, ahol a síita milíciákat erősítette.

Szíria talán még a Hezbollahnál is jobban örült Ahmadinedzsád megválasztásának. Az egyre elszigeteltebb damaszkuszi rezsim lelkesen üdvözölte az eredményt és reményeit fejezte ki, hogy a két ország kapcsolatai erősödnek. Ami érthető, hiszen a hatalmas nemzetközi nyomás alatt lévő Szíria mára kizárólag Irán jóindulatában bízhat.

Éppen a Hezbollahhal és Szíriával ápolt jó viszony miatt, az új elnököt leginkább izraeli politikusok támadják. Pedig Ahmadinedzsád megválasztása nem jelent veszélyt a zsidó országra nézve. A 60-as évek régen elmúltak. Mára – az al-Kaidát leszámítva – nem akad olyan arab politikai erő, amely „Izrael-mentesíteni” kívánná a Közel-Keletet. Az olyan radikálisabbnak mondott szervezetek, mint a palesztin Hamasz és az Iszlám Dzsihád vagy a libanoni Hezbollah kijelentették már többször, hogy a 67-es határok visszaállítása esetében készek békében élni a zsidó állammal. Senki nem gondolhatja komolyan hogy Ahmadinedzsád a hatalomtól vérszemet kapva Izrael elpusztítására törne. Természetesen érthető, ha egyes izraeli és Izrael-barát médiumok mégis hazájuk végének rémképével dobálóznak. Ha nincs veszély, akkor nincs az Amerikából jövő évi 12 milliárd dolláros támogatás sem.

Érdekes módon a radikális Ahmadinedzsád megválasztása nem hogy nem jelent veszélyt a világbékére, de komoly lépés a közel-keleti béke felé. Egy radikális politikus hitele sokkalta nagyobb egy mérsékeltnél. Izraelben például a „szabrai mészáros” Saron az, aki remélhetően elhozza a hőn áhított békét. Hiszen egy mérsékelt izraeli politikus aligha tudna véghezvinni egy olyan érzékeny tervet, mint a gázai telepek kiürítése, hiszen akkor a radikálisabb politikai erők, pártpolitikává alakítva a kérdést, jobbról támadnák. Így a próbálkozás kudarcot vallana. Saront azonban senki nem támadhatja jobbról. Hacsak pártjának, a Likudnak egyes szárnyai nem. Ők azonban hiteltelenségük miatt aligha rúghatnak labdába.

Hasonló a helyzet Iránban is. Ahmadinedzsádot, az egykori forradalmárt és elkötelezett hazafit aligha vádolhatja valaki azzal, hogy kiárusítja országát. Ha a Nyugat, de legfőképpen az Egyesült Államok és Izrael kellő diplomáciai érzékkel közeledik felé, a béke hamarabb eljöhet, mint gondolnánk. Ha a béke a cél.